Pláne egy olyan kommunikációs közegben, amelyre egy éven át készül mindenki, aki, akár a színfalak mögött, akár a rivaldafényben, de az USA-beli marketing és kommunikációs iparban dolgozik. 2004-ben a Super Bowl amerikaifutball-bajnokságon egy harminc másodperces szpot átlagos költsége 2,3 millió dollárra rúgott (tíz évvel ezelőtt ez 900 millió dollár volt). Az AdAge reklámszaklap feltette a kérdést: megéri-e egyáltalán ennyit költeni egy reklámra, amelyet egyetlen egyszer (!) adnak csak le? A válasz igen, mégpedig azért, mert ezen különleges alkalommal az Amerikai Egyesült Államok lakosságának mintegy 40 százalékát lehet elérni, nem kevesebb mint 138 millió embert.

Ebben a versenyben helytállni nem egyszerű dolog, alaposan fel kell kötni a gatyát annak, aki emlékezeteset akar összehozni. Egyszerű formula: jöjjön a vetkőzés, a megbotránkoztatás, a meztelen testrészeket feltáró nem várt fordulatok. A képsor az interneten arat, mindenki azt kérdezi a másiktól, hallottad?, még oly kis országokban is, mint Magyarország, a kolumnisták tollukra veszik az esetet. A terv bejött.

Bejött?

Erős a megérzésem, hogy a mi Justinunk szépen lassan követi a mi Britney-nket a népszerűségi listán lefelé. Nagyon gyanús, hogy Janetnek ez volt az utolsó dobása. Igencsak kétséges, hogy a Music Television kommunikációs és marketing szakemberei pezsgős koccintással ünnepelték minden egyes bocsánatkérésüket, amelyet az amerikaiak felé kellett elkövetniük. És az sem biztos, hogy felhőtlen sikert aratott a közönség körében ama döntés, hogy az idei Oscar-gálát öt perces késéssel nézhettük végig, köszönhetően J+J-nek, a filmfesztivál szervezői ugyanis innentől kezdve biztonsági kapukat építenek a rendszerbe az esetleges botrányok miatt. Végső soron úgy érzem, a terv csak nagyon rövidtávra jött be, a Super Bowl után pár napig téma volt az eset, majd szépen eltűnt a süllyesztőben, és nemsokára követi majd J+J is.

Mindezzel arra akartam kilyukadni, nem biztos, hogy a nagyobb elérés vagy az ismertség-építés érdekében mindig a botrány a helyes eszköz. A hirdetési és márkastratégáknak kalkulálniuk kell azzal is, hogy egy határon túl a közfigyelem és/vagy felháborodás akár többet is árthat az imázsnak, mint használhat. Hogy mást ne mondjak, pillanatnyilag lehet, hogy jó ötlet a Frenki által összevert Szilvit a Való Világ villába vinni, tutira téma lesz, de nem telik sok időbe, hogy a feledés jótékony homályába forduljon az eset. Megszokjuk Szilvit, a sötét karikáit a szeme körül, már nem olyan bizarr elképzelni, ahogy Frenki üti-vágja, és még az is csupán poénszintű fordulat, hogy „Rúgtam én már szájba nőt” (by Indián). Kérdés, hogy a hirdetők meddig bírják, hiszen ebben az esetben például a primitívség az ő brandjüket is beárnyékolja.