Intro

Reconstruction – hirdeti a BKV négyszer két méteres óriásplakátja a Deák téri aluljáró közepén, és ezzel lényegében vége is szakad mindazon információk tengerének, amelyekhez egy külföldről Magyarországra szakadt turista angol nyelven hozzáfér a metrófelújítást illetően. (Fut ugyan egy végtelenített műsor a mozgólépcsők tetején elhelyezett nagyképernyős tévén, az azonban nem több, mint egy hurráoptimista dokumentumfilm.) Entrance – írja az eligazodást segíteni szándékozó tábla a visegrádi vár múzeumjainak bejáratainál, a kiállított látnivalókról azonban csakis és kizárólag németül és magyarul olvasható el plusz információ. Az a szerencsétlen brit gyerek, aki ottjártunkkor a mamáját gyötörte, valószínűleg már soha nem fogja megtudni, mely királyok is találkoztak Visegrádon. A mamája ugyanis nem tud sem magyarul, sem németül, és vannak még ezzel pár millióan így.

A Budapestet és az országot hirdető kommunikációs kampányok megtették a hatásukat: soha annyi külföldi utazó nem látogatott el Magyarországra, mint idén (legalábbis így érezhető, az év végi pontos adatok várhatóan alá fogják ezt támasztani). Országunk fent van a menün, méghozzá előkelő helyen. Mi pedig örülünk ennek. Ha minden így megy tovább, előbb-utóbb rajta leszünk a Newsweek amerikai hetilap azon listáján, amely a-már-túl-késő, azaz „túlságosan elturistásodott országokat” hivatott rangsorolni. De.

Egyszerűen érthetetlen, hogy ebben a helyzetben miért végzünk félmunkát, ami a nyelvi kommunikációt illeti. Most nem arról akarok írni, hogy a Budapest márkának miért nincs még mindig egy érthető, koherens, épeszű marketingkoncepciója (mert abszolút nincs) és miért szór el milliókat a magyar állam értelmetlen befektetésekre, miközben tényleg nem lehet végigmenni a városon tengelytörés nélkül. Románia, 1984. Arról akarok írni, hogy ha már egyszer energiát fektetünk abba, hogy idegen nyelven kommunikáljunk, akkor miért nem tesszük ezt úgy, hogy valóban segítsük a tájékozódást. Megkérdeztem: az a turista, aki a Deák téren szembesül a metrófelújítás tényével, hiába megy a jegypénztárhoz, ott sincs ugyanis angol nyelvű szórólap arról, hogy hol mire kell átszállnia. Mint a legtöbb esetben, itt is marad tehát a járókelőktől való kérdezgetés (amiről az jut eszembe, amikor a balatoni telektulaj sokadszorra próbálja megértetni a külföldinek vélt turistával – valójában az Aktív álriporterével – hogy „össz-kom-fort”!).

Végtelenül ciki, hogy Budapest egyik legkedveltebb fürdőjében, a Lukácsban az urambocsá magyarul nem tudó turistáknak elveszetten kell bolyonganiuk, mert egyetlen – értsd: egyetlen! – belső ember sem tudja nekik elmagyarázni, hol vannak a gyógyvizes medencék.

És most kérem, senki ne álljon fel, és mondja azt sajnálkozva, hogy ez pénzkérdés. Egyetlen normálisan megírt, angol nyelvű tájékozató táblára van ugyanis szükség. Meg talán még egyre, amelyik elmondja, hogy melyik víz mire jó – bár ezt még magyarul sem lehet megtudni.