Intro

Pedig a honi médiaiparban éppenséggel felgyorsultak a történések mostanában. A Friderikusz – A szólás szabadsága című műsorról például éppen egy hónappal ezelőtt döntöttük el, hogy írunk. Már elkészültek az interjúk, lement az első adás, mikor váratlanul és fokozatosan az egész készítő csapat távozott; ki önként, ki pedig kényszer hatására. Maga a program külső gyártású produkcióból egy huszárvágással a Magyar Televízió (MTV) saját gyártású termékévé vált, amit amúgy az Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT) viharos sebességgel elítélt elfogult politikai hozzáállás miatt. Lapzártánkkor úgy tűnt: lehet, hogy a köztévé vezetősége számára lassan kiküszöbölendő problémát jelent az eredendően a nézettség és a kereskedelmi bevételeket feltornázását ígérő show és vezetője.

Az események sebességét figyelve akár utánlövésnek is tűnhet egy havonta jelentkező periodikában az új műsor indulása kapcsán készített interjúkat közölni. Meggyőződésünk azonban, hogy mégsem az, mivel a már elindulása előtt is vitákat korbácsoló, az első adások kétségtelen szakmai hibáival pedig komoly politikai indulatokat is kavaró műsor rövid, ám annál zűrösebb története szemléletesen világít rá a hazai médiaipar számos betegségére. A Friderikusz – A szólás szabadsága legalább három dologra kérlelhetetlenül rámutatott: 1, Egy újságíró/riporter/szerkesztő/műsorvezető stb. esetében a szélesebb fogyasztói/nézői rétegek szemében egyre kevésbé tűnik vállalhatónak mind üzleti kapcsolatainak átláthatatlansága, mind pedig a politikai elkötelezettsége. Ha valaki közpénzből műsort gyárt, fel kell készülnie kellemetlen kérdésekre is, csakúgy, mint ha kizárólag az egyik oldal képviselőit hívja be egy politikai témájú műsorba. 2, A közszolgálati funkciójú televíziózás, nem szólhat csak a formáról, a tartalom elengedhetetlenül fontos. 3, Nincsenek örökre bebetonozott televíziós sztárok.

Mindezeket feltétlenül jó és bíztató híreknek tekinthetjük, a műsor összességében azonban, fájdalom, Vajdát látszik igazolni: a politikai és gazdasági elittől független, a távolságtartó kritikát életformaként gyakorló médiamunkások tömeges megjelenésére van szükségünk. Ugyanakkor persze a szakma talán tanul is a nyilvános blamázsokból, és/vagy a bukás kapcsán kialakult vitákból. Előbb-utóbb muszáj lesz.