Alapvetően igaz az, hogy Magyarország nem épp a felszabadult kreativitásról és a szofisztikált reklámkultúráról híres, de nem hiszem, hogy ne lennének itthon is tehetséges, fogékony és nemzetközi mércével is elismerést érdemlő reklámszakemberek. Vannak. Ha kevesen is, de igenis léteznek – csakúgy, ahogy jó újságírók is mozognak a pályán (nem ez utóbbiak hibája, hogy nem egyszerű egy olyan piacon működni, ahol a sajtó szabadsága inkább kivételes, mint általános; hogy hiányzik a képzés és nincsenek nagy mentorok; hogy az anekdotázós-németes-magyaros újságíró-hagyományból nehezen megy pár év alatt radikálisan elmozdulni a piac megkövetelte, angolszász típusú újságírás felé). Kapásból legalább tíz olyan reklámszakembert fel tudnék sorolni, akiket nagyra tartok, és azt gondolom, hogy tényleg jól csinálják a dolgukat.

Az a tíz ember viszont nem azzal győzött meg engem, hogy hol, milyen székben, milyen pozícióban ül. Még csak nem is azzal, hogy mennyit szerepel a sajtóban, vagy mennyire láttatja, hallatja magát a fesztiválokon. Egyszer egy kicsi, egyetemi irodalmi szemináriumon Bodor Pál író tette fel azt a kérdést: honnan lehet tudni, hogy valaki nagyformátumú író vagy költő volt? Néma csend. Onnan – mondta –, hogy nélküle az egész elképzelhetetlen lenne. Csak próbáljuk meg: ha valakit kiveszünk az irodalomból/történelemből, marad-e tátongó lyuk a helyén? Értelmezhetőek-e az utána jövők munkái nélküle? Ha nem, itt a válaszunk.

Pontosan tudom, sokszor hallottam, hogy igazán nagynak lenni ebben a piaci környezetben borzasztó nehéz, hiszen aki odaér, látnia, vállalnia kell a szakmai el-nem-ismerést, az irigységet, a hagyományos rosszindulatot, a magyar ugart és az informatív kapcsolatokkal átszőtt érdekérvényesítő csatornákat. Ugyanakkor annak, akinek megvan a tehetsége, a lehetősége és a szerencséje, hogy kiugorjon a többiek közül, óriási a felelőssége, és már nem csak a reklámszakmai nagyágyúság, de a magyar közgondolkodás korlátainak az eltüntetése is a kezében lehet. Reklámszakmai nagyágyúnak lenni sokkal többet jelent annál, mint fesztiválokat nyerni vagy üzleti szempontból a mennyekbe menni.

Nem gondolom, hogy minden azon múlna, milyenek a piaci viszonyok, mennyire léteznek a nyelvi és kulturális akadályok, és mennyire provincia Magyarország mindenféle értelemben. Túl kell lépni azon, hogy mit miért nem lehet – hiszen bármennyire is minden szavuk igaz azoknak, akik panaszkodnak, mert nem értik őket, mert be vannak szorítva a bürokratikus rendszerekbe, mert igazából nem kell feltétlenül kreatívnak lenni, ha a gagyi is jó –, ezzel nem jutunk előbbre. Igen, vannak gátak, és valószínűleg már nem mi, hanem a következő generáció lesz az, amelyik kötöttségek nélkül mer gondolkodni, lát már színeket, formákat és felületeket. De ha mi csak legyintünk, akkor a következő generációnak sem lesz Kánaán, az tuti.

A kérdésre, hogy vannak-e nagyágyúk Magyarországon, Rókusfalvy Pál, Geszti Péter, Erdélyi Zsolt és Kapitány Iván válaszol. Nem mindegyikük optimista. Lehet velük vitatkozni.