It’s the gazdaság, hülye!

2006 nyarán eddig annyi minden történt, mint jobb tavaszokon vagy őszökön szokott, pedig amikor ez íródik, még csak a felénél vagyunk. Volt focivébé, kitört egy újabb közel-keleti háború, elromlott egy csomó villamos, a kánikula pedig odáig terjedt, hogy Komáromban egy férfi légkondicionálót operált a lépe helyére. Ezek a kétségtelenül drámai események azonban sehol sem voltak a nyár igazi nagy történéséhez képest, ami nem valami távoli vidék lövöldözése, pláne pedig nem egy kiállított marseilles-i középcsatár volt. 2006. meleg hónapjaiban ugyanis olyasvalami történt, ami igazán ritka vendég a magyar média csillogó világában, olyasvalami, aminek tényleg köze van ennek a médiának valamennyi fogyasztójához, mindennapi örömeikhez und bánataikhoz. A magyar gazdaságban ugyanis helyzet volt.

Amióta Bill Clinton 1992-es kampánystratégiájának egyik kulcsfrázisaként hatalomra segítette az arkansasi outsidert, az „It’s the economy, stupid!” mondat az élet szinte minden területén bevethető varázsigévé vált. Egyáltalán nem ok nélkül, ideális kapitalista körülmények közt a homo economicus döntéseit a zsebe és csak és kizárólag a zsebe alapján hozza meg, már amennyiben ceteris paribus, hogy a latint annyira nem kenő és vágó olvasók most szaladhassanak a Google-hoz.

Az, hogy a gazdaság mindenek felett áll, a média számára is egyértelmű. Persze, a szexet jobban el lehet adni, a foci meg látványosabb, de a hard news témakört kicsit is érintő orgánumok világszerte érzik, hogy fogyasztóik pénztárcájával, bankfiókjaival, költségvetésével, és inflációjával muszáj kiemelten foglalkozniuk. Igazuk is van. Egy húscafatokkal és füstölgő vérrel teli bagdadi piacnak nem sok köze van a közönségükhöz, az államháztartási hiánynak viszont nagyon is sok. Van azonban egy bökkenő: a letépett lábakat könnyű elmesélni (megmutatni pedig pláne!), a hiány változásának hatását viszont megmagyarázni bonyolult, látványos képekkel illusztrálni pedig egyszerűen lehetetlen.

2006 nyara gyakorlatilag egyetlen összefolyó gyereknap volt a magyar média gazdasággal foglalkozó része számára. Először ugye lehetett arról beszélni, hogy pontosan mi a helyzet, bokáig, derékig vagy nyakig állunk a Trafalgarra rímelő barna matériában, vagy esetleg olyan mélyen merültünk-é bele, hogy ha mind a tízmillióan egymás vállára állnánk, akkor sem tudnánk a szennyből kiemelkedni. Aztán a megszorító intézkedéseket is el lehetett apránként magyarázni és elemezni: teljes vérátömlesztéssel állunk akkor szemben, vagy csupán a halottnak adott közmondásos csókot látjuk fiskális szemeink előtt elcsattanni?

A magyar média becsületére legyen mondva, hogy ezúttal magához képest kifejezetten bátran felvette a kesztyűt. A küzdelem különösen a nem kifejezetten a gazdaságra koncentráló médiumok részéről volt hősies, a Magyar Hírlap például még kampányt is indított „most még több gazdasági tartalom” szlogennel, elnézést, ha nem hajszálpontosan idéztem.

Akárcsak a tudományos témájú híreket, a pénz világának eseményeit is nehéz a nagyközönség szellemileg takarékosan eleresztett szegmense számára is érthetően elmagyarázni. És ne legyünk szemérmesek: a világ szerkesztőségeiben dolgozó embereknek nagyjából annyi közük van a kamatlábakhoz, mint az őssejtekhez, ami aztán végképp nem könnyíti meg a feladatot. A küzdelem azonban ezúttal tényleg derekas volt, az érthetetlen számsorok emberközelivé tételének olyan hétpróbás eszközei is csatasorba álltak, mint az „évente 130 ezer forintot veszít az átlagos magyar család a Gyurcsány-csomaggal” jellegű cikkek. Ha az olvasó a kamatlábat nem is érti, azt csak sikerül majd felfogni, hogy a teljes nettó fizetését tejre és kenyérre kell elköltenie.

A szörnyű melegben is megfeszülve dolgozó újságírók és riporterek egyetlen dolgot felejtettek csak el, miközben mintaszerűen beleélték magukat a média nagykönyvében megírt watchdog-szerepbe, nevezetesen, hogy Kelet-Európában it’s not just the economy, stupid. Pedig tényleg feltűnhetett volna a dolog, alig néhány kilométerre északra szlovák komáink épp a nyáron mutatták be, hogyan kell a tényleg világra szóló gazdasági sikereket jól kinevetni, majd gyávasággal kevert butaságra és idegengyűlöletre hallgatva új vezetőket választani.

Ha csak nem hisszük azt, hogy a magyar jobb, mint a tót, érdemes a szomszédjaink siralmas teljesítményéből leszűrni valamit. Talán Kelet-Európában érdemesebb ma még a vérbosszú szükségtelenségéről beszámolni, mint a monetáris tanácsról. Talán teljesen máshogy kellene a nézőknek és olvasóknak a pénztárcájukról mesélni. Talán engedni kellene, hogy legyen izészezon. Igen, OLYAN szezon.