Lányszöktetés a garázsból: Fenyő János és a Vico-legendárium
1998. február 11-én a Margit körúti forgalom kellős közepén egy géppisztollyal szitává lőtték a Mercedesében ülve a piros lámpánál várakozó Fenyő Jánost. A Vico és Fenyő története a rendszerváltás Magyarországát mélyen behálózó, jellegzetesen posztszocialista történet, amelyben a vadkapitalista dinamika, a maffiamódszerek, a politikai pozícióharcok ötvöződnek egy vérre menő médiaháborúval. Fenyő halála szimbolikus, szinte popkulturális pillanata volt ennek a kezdeti időszaknak, ám korántsem zárta le azt. Éppen ezért tudni róla keveset.
A cikk eredetileg a Kreatív 2017 januári, 25. évfordulós lapszámában jelent meg. Gyárfás Tamás hivatalos meggyanúsítása miatt közöljük most online.
Na persze sokat „tudni róla”, számtalan elmélet jelent meg cikkek formájában is, de bármit bizonyítani a szóbeszédeken, illetve a közvetetten érintett emberek következtetésein, háttér- vagy részinformációin túl a mai napig nehéz. A kétezres évek közepén, egy Számvetés című maratoni interjúban Perczel Tamás, Fenyő tanácsadója azt mondja a rendszerváltás első évtizedéről, hogy abban „senkit nem lehetett elkapni, semmit nem lehetett bizonyítani”. Az azóta meghalt Perczel halálos betegként adta az interjút, és a Fenyő-gyilkossággal kapcsolatban azt is állította, hogy amikor kihallgatták az ügyben a rendőrségen, akkor nem írták le a jegyzőkönyvbe a neveket, amelyeket említett. Több vezető politikus és fontos üzletember is volt köztük szerinte. Az ártatlanok kora című 2009-es könyvében hasonló problémákkal szembesülve igyekszik a vadkapitalista káosz és a korrupt igazságszolgáltatás szövetéből kibogozni Mong Attila és Vajda Éva is több olyan ügyet, például a Postabankét, amelyhez közvetlenül vagy áttételesen Fenyőnek is köze volt.
Ehhez kapcsolódik az anekdota, hogy az egy évvel a halála előtt kirobbant Postabank-botrány napjaiban, amikor a tulajdonában lévő Népszava szerkesztőségébe bemenve azt látta, hogy nem éppen olyan intenzitással dolgoznak egy ügyön, ahogy azon szerinte kellene, Fenyő János ordítozni kezdett, miszerint ha ő úgy csinált volna az életében üzletet, ahogy a szerkesztőségben az újságírók dolgoznak, akkor még mindig egy garázsból árulná a videokazettákat. Majd kirúgott pár embert.
Fenyő János fotósként kezdte pályafutását a hetvenes években, és huszonévesen már kifejezetten sikeresnek is számított. A nyolcvanas évek elején – még mindig nem volt harminc – Kaliforniába ment, ahol állítólag a pornóiparban is dolgozott, ám ami ennél fontosabb, hogy kapcsolatba kerülhetett a kaliforniai magyar maffiával. Perczel halála előtti interjújában egy „magyar irodaszeres papírmaffiáról” beszél, ami azért is érdekes, mert Fenyő későbbi médiabirodalmát többek szerint olyan módszerekkel építette fel, amelyeknek része volt például a nyomdákkal való törvénytelen üzérkedés. A legendárium természetéből adódik, hogy valaki úgy tudja, Fenyő sofőrködött a kaliforniai maffiának, valaki pedig úgy, hogy pénzt mosott.
Fenyő János mindenesetre 1987-ben jött haza, és akkor már elég sok pénze volt. 1988-ban alapította a Vico nevű céget, amellyel videokazettákat forgalmazott, és amelynek logója, illetve előzeteseinek narrátorhangja („hát persze, hogy a Vico filmje”) beleégett a rendszerváltás kollektív emlékezetébe. Viszont, visszautalva a korábbi anekdotára, állítólag tényleg egy garázsban másolta a filmeket és ragasztgatta a matricákat a kazettákra. Az mindenesetre tény, hogy Fenyő nem fizetett a filmekért jogdíjat, azaz lopta őket, a kilencvenes évek elején pedig azért volt kénytelen bezárni a videós üzletágat, mert egy amerikai stúdió beperelte és sok milliós kártérítésre kötelezte.
Fenyő-legendárium és a riválisok
Ekkor azonban már nagyban épült a Vico médiabirodalom, amelyet részben a videobizniszből finanszírozott Fenyő. Megszerezte a Nők Lapját, a Rádió- és Televízióújságot, a Vasárnapi Híreket, a Bravo-lapokat, a Tinát, a Buci Macit, majd 1994-ben a Népszavát. A „megszerezte” azért is áll közelebb a valósághoz, mert többek szerint a lapok teljes vételárát sokszor ki sem fizette az előleg lerakása után, azt is szokás mondani, hogy ez bejáratott módszere volt más területen is, például az ingatlanbizniszben, amellyel szintén nagy vagyont szerzett. Azt is szokás mondani, hogy első újságja, a Nők Lapja megszerzése volt a magyar sajtótörténet első „lányszöktetése”, ugyanis nem az újságot vette meg, hanem a szerkesztőség tagjait egyenként, akikkel másnap kiadta a Magyar Nők Lapját. A „magyar” természetesen alig láthatóan helyezkedett el a címlapon.
Ahogy egyre nagyobb pénzre és befolyásra tett szert, értelemszerűen Fenyőnek egyre több konfliktusa és konkurense is lett, a legnagyobb riválisai azonban Princz Gábor és Gyárfás Tamás voltak.
Princz a Postabank vezérigazgatójaként szintén nagy médiaportfólióval rendelkezett, befolyása alá tartozott egyebek mellett – részben vagy egészben – a Magyar Nemzet, a Magyar Narancs, a Kurír, a Pesti Műsor, a Nemzeti Sport, a Beszélő, illetve a Szikra lapnyomda. Gyárfással pedig elsősorban a Nap TV miatt került összetűzésbe. Fenyő állítólag nem csupán Gyárfás gazdasági visszaéléseiről gyűjtött éveken keresztül módszeresen adatokat és készített belőle egy százoldalas dokumentumot, hanem halálakor a páncélszekrényében ott voltak a Postabank eredeti és meghamisított mérlegei is.
A leginkább elterjedt elméletek, valamint Perczel szerint vezető politikai és szervezett bűnözői köröket, illetve titkosszolgálati és rendőri szereplőket is érintő és egyre éleződő médiaháborús konfliktus odáig fajult, hogy 1997-ben maga Horn Gyula találkozott Fenyő Jánossal azért, hogy megkérje: kössenek békét Gyárfással. Ugyanakkor az is egyértelmű volt, hogy egy médiabirodalommal választásokat lehet nyerni, és a Vicót mindkét oldalról fel akarták a 98-as kampányhoz használni. Fenyő pedig köztudottan forrófejű és megalomán volt, és egyre több fronton folytatott háborút. Egyszerre szimbolikus és krimibe illő, hogy Perczel szerint Fenyőt 1998 elején egy olyan videokazettával zsarolták meg, amin állítólag amerikai üzleteiről voltak kompromittáló anyagok. A zsarolás ugyan blöff is lehetett, mindenesetre okozhatta azt is, hogy újra kitört a háború, amelynek részeként Fenyőt február 11-én agyonlőtték.
Fenyő halálakor a Vico-vagyon 15 milliárdos lehetett, a halálát övező elméletekben és közbeszédben pedig visszatérő elem, hogy Fenyő meggyilkolásával feltehetően valaki valakinek szívességet tett. Perczel szerint Fenyő 1998-ra szembekerült az egész „hivatalos Magyarországgal”, és olyan emberekkel harcolt, akiknek „volt félnivalójuk”. Az is visszatérő fordulat, hogy Fenyőnek ekkorra megszűnt a védelme, „levették róla a kezüket”. Valakik.
A háború azonban nem ért véget, fél évvel később az Aranykéz utcában robbantottak, ami bár viszonylag gyakori módszer volt akkoriban, azért vált ismertté, mert a merényletben járókelők is meghaltak. Mindenesetre mindkét merénylet végrehajtásával a szlovák Jozef Rohácot ítélték el 2016-ban, közvetlen felbujtóként pedig Portik Tamást.
A cikk megjelenése után több mint egy évvel Gyárfás Tamást a Fenyő-gyilkosságra való felbujtással gyanúsították meg.
A cikk eredetileg a Kreatív tavaly januári, 25. évfordulós lapszámában jelent meg.
