Vagy az írná, aki nem csinálja, mert belebukott, képtelen volt elképzeléseit ráerőltetni az ügyfelekre, és most savanyú a szőlő alapon szidalmazza azokat, akik közé nem tudott bekerülni? Ki venné ezeket komolyan? Akár így, akár úgy történne, milyen pozitív vagy negatív következmények várhatóak? Na ugye.

Miért nincs egyáltalán reklámkritika? Mert fogadjuk el, hogy csak keveseket érdekel, olyasmiről szól, olyan nyelvet használ, amelyet nem ért meg esetleg a nagyközönség, szabadkőműves-gyűlés a beavatottak számára. De miért nincs szó az újságokban egy-egy plakát vagy szpot szellemességéről vagy ostobaságáról, az elkészítés minőségéről – amikor mindez foglalkoztatja az embereket, és nap mint nap tapasztaljuk, hogy mennyi még mindig a félreértés és az előítélet a reklám körül. A reklám jelenti ma képi megoldások tekintetében a televíziózás csúcspontját, olyan jeleneteket a legigényesebb műsorban sem látni, amilyenekkel megszakítják azokat. Miért nem beszélnek erről, ha arról viszont gyakran szó esik, hogy maguk a tévéműsorok mennyire igénytelenek?

Két válasz létezik. Az első: a lapok nem szeretnének saját érdekeikkel szembe futkosni. Mert nemcsak a vásárlókból élnek, hanem a reklámokból is. A másik ok a szerkesztők, akik a reklámokat nem tartják betűre érdemesnek. Ez nem művészet, nem közérdek, nincsenek azonosítható nevek a hirdetések mögött, ráadásul rövid lejáratú műfaj, nem kellően emelkedett téma. Mint tudjuk, egy kritikusnak sem emeltek még szobrot. De egyetlen reklámszövegírónak sem. Tehát szobor szempontjából a reklámkritikus annyira a sor végén áll, hogy jobb, ha nem is létezik.