Mire jó a fúzió?

A dolog tehát egyelőre működik. Az ACG Blaskó Nikolett által kialakított, konzervatív-elitista, fényesre polírozott világszemlélete a látszólagos ellentmondás ellenére jól megfér a Hey! karcosságával és gerilla hozzáállásával. Az egyesülés előnyeiről szólva kiemelném még, hogy az ügyfélkapcsolati oldal kétségkívül professzionálisabb és gördülékenyebb lett, ráadásul úgy – ezt azért illik lekopogni –, hogy a két cég egyike sem áldozta fel dinamizmusát a formálisabb működés oltárán, továbbá érzésem szerint örvendetesen megnőtt az egy négyzetméterre jutó szürkeállomány aránya is.

Ha most gyorsan SWOT-analízist kéne összerántani saját magunknak, akkor, mint várható fő veszélyt, kiemelném a nagyobb szervezet – körülményesebb döntéshozás problematikát, és már most figyelmeztetnék az „emberi tényező” gyűjtőfogalommal jelölhető buktatókra – több ember, ugye, több tényező, ráadásul ott, ahol olyan beborult arcok dolgoznak, mint korábban nálunk, a Hey!-ben. (Egyelőre úgy tűnik, az ACG kizárólag tündéreket alkalmazott, de még a tündéreket is lakva ismeri meg az ember.)

Apróság, de lényeges: az összeolvadásra fordított büdzsé úgy lett pont kétszerese a tervezettnek, hogy pont felére húztuk viszsza a beszerzéseket, viszont nem kellett lemondani egyetlen munkatársunkról sem – ebből talán kiderül, hogy nem multinacionális nagyvállalatok álltak össze, hanem inkább két, a reklámról bizonyos fokig másként gondolkodó műhely. Az így kialakult cég, reményeink szerint, a nemzetközi piacon is versenyképes lesz majd.

Természetesen voltak nehézségei is az átalakulásnak, de egyik sem volt olyan jelentős, amin rövid gondolkodás után ne lehetett volna átlépni. Azt pedig, hogy mire jó a fúzió, ha magyar, tessék egy év múlva újra megkérdezni, addig jöjjenek a harcos hétköznapok.