Kicsit igazságtalan az utókor, hogy Bob Woodwardra és Carl Bernsteinre a legtöbben csak a Watergate-ügy miatt emlékezünk, vagy nem is rájuk, hanem Az elnök embereiben őket játszó Robert Redfordra és Dustin Hoffmannra. Minden idők talán legnagyobb hatású oknyomozása kettejük nevét máig összeragasztotta, noha az akkor arcátlanul fiatal páros mindössze néhány évig dolgozott együtt a Washington Postnál. Az Egyesült Államokban mindketten kulturális ikonok, a Watergate-botrány után még könyvtárnyi nagyon fontos tényfeltáró cikket és könyvet írtak külön-külön is.

Robert „Bob” Woodward 1943-ban született az egyetlen landmarkkal, egy szélmalommal rendelkező Genevában, Chicagótól alig egy órányi autózásra. Egyetemi tanulmányait a Yale-en kezdte, ahol történelemből és angol nyelvű irodalomból diplomázott. 1965-től 1970-ig az amerikai haditengerészetnél szolgált a USS Fox hadihajó kommunikációs tisztjeként, ám a tengerészettől elbocsátották. Ekkor jelentkezett a Washington Posthoz, ám a háromhetes próbaidőszaka után Harry M. Rosenfeld helyi hírekért felelős szerkesztő azt tanácsolta neki, hogy szerezzen valamennyi újságírói tapasztalatot egy kisebb lapnál, és utána fussanak újra neki. Woodward a háromhetes próbaideje alatt tizenhét anyagot írt meg, de a Post egyiket sem publikálta. Woodward egy évet töltött a Washington külvárosában megjelenő Montgomery Sentinel hetilapnál, majd 1971-ben a Post végül szerződtette.

Carl Bernstein Washingtonban született, 1944-ben. A Montgomery High School iskolaújságjánál terjesztési vezetőként dolgozott (igen, jól érti, egy középiskolai diáklapról van szó, ahová kellett egy terjesztési vezető), tizenhat éves korában pedig a Washington Star délután megjelenő napilapnál kezdett el copyboyként dolgozni (az angolszász lapoknál ez a munkakör a más újságokban megjelent cikkek szemlézését jelenti). Majd miután kirúgták a Marylandi Egyetemről, 1965-ben a New Jersey-i Elisabeth Daily Journalnél helyezkedett el, ahol elnyerte a New Jersey-i Sajtóegyesület oknyomozó újságírásért járó első díját. Egy év után otthagyta a lapot a Washington Post hívására, ahol 1966-tól helyi, rendőrségi és városházi hírekkel kezdett el foglalkozni.

Woodward még egy éve sem dolgozott a Washington Postnál, amikor 1972. június 17-én Harry Rosenfeld kiosztotta rá a feladatot, hogy tudósítson a Demokrata Párt Watergate-székházban lévő irodájában történt betörési kísérletről. A tudósításba bekapcsolódott Bernstein is. Ekkor Woodward huszonkilenc éves, Bernstein egy évvel fiatalabb. Az ügynek sokáig nem volt különösebben nagy visszhangja, a sajtó jelentős része ugyanis inkább Nixon újraválasztási kampányával volt elfoglalva és nem merült fel, hogy a Watergate-ügyhöz Nixonnak köze lenne, noha az öt letartóztatott betörő egyike korábban az FBI és a CIA egyik ügynöke volt.

A Watergate-székházba való betörésről ugyan az amerikai napilapok beszámoltak, mégis csupán a Post, és kicsit talán igazságtalanul elhanyagolva, a New York Times kezdett el komolyabban foglalkozni vele. Woodward és Bernstein számos, névtelen forrást citáló kezdeti beszámolói után jelentkezett Woodwardnál a legfontosabb, Mélytorok fedőnevű informátor (róla harminc évvel később derült ki, hogy az FBI egyik igazgatója, W. Mark Felt volt az), aki számos belső feljegyzéssel, nyomozati anyaggal, dokumentummal látta el Woodwardot a parkolóházi találkozásaik során, Bernstein pedig az FBI-nál, a CIA-nél, a Fehér Háznál és a nyomozóhatóságoknál kezdett el információkat szerezni. Érdekes, hogy Felt nemcsak a Postnak, hanem más lapoknak is küldött névtelenül dokumentumokat, de azoknak hatása kisebb volt.

Munkájuk során a nyilvánosság megtudhatta, hogy a Watergate-ügy szálai egészen Nixonig vezetnek, az öt betörőt ugyanis Nixon újraválasztásáért felelős kampánystáb egyes titkos számláiról fizették (innen ered az oknyomozók egyik első számú szabálya: „Kövesd a pénzt!”), a betörők egyike, Bernard Barker pedig tagja volt Nixon fehér házi speciális nyomozóegységének, a Vízvezeték-szerelőknek. Oknyomozásaik során az is feltárult, hogy Nixon és stábja hogyan akarta eltussolni és elhallgattatni az ügyet, valamint a nyomozást leállíttatni, de legalábbis a fehér házi és ügyészségi vizsgálóbizottságok befolyásolásával akadályozni.

Szintén ők voltak azok, akik kiszedték Nixon könyvelőjéből, Judy Hoback Millerből, hogy a kampánytámogatások elszámolásaival hogyan trükközött a kampánystáb és hogyan semmisítették meg a gyanús célokra felhasznált pénzekről szóló dokumentumokat. A Watergate-ügyet napirenden tartó oknyomozások miatt a Kongresszus és a Szenátus is egyre nagyobb nyomás alá került, így az ügy érintettjei egyre több hibát vétettek és egyre több mindent vallottak be a nyilvánosság előtt. Így derült ki az is, hogy Nixon a beszélgetéseit rögzítette, amelyeket a nyomás miatt előbb leirat-, majd szalagformában is nyilvánosságra kellett hoznia. Végül a közfelháborodás akkora lett, hogy még mielőtt Nixont vád alá helyezték volna, 1974. augusztus 9-én a televízióban lemondott.

Woodward és Bernstein a munkájuk nyomán országos hősökké váltak. A Watergate-ügy során a hivatalos bejelentések előtt a több forrásból megerősített információik alapján a nyilvánosság sokkal előbb értesült az ügy botrányos részleteiről, mint maguk a vizsgálóbizottságok és nyomozóhatóságok. Nyilvánvalóan a később megszerzett bizonyítékok voltak a próbái annak, hogy az újságírásnak lehet nyomozói szerepe is, a Watergate-nyomozás pedig a mai napig talán a legismertebb és legelismertebb tényfeltáró munka a világon, sőt a hetvenes években annyira megnőtt az eset kapcsán az amerikai sajtó hitele, hogy soha korábban nem tapasztalt mennyiségű diák jelentkezett valamilyen újságíróképzésre.

Az oknyomozás menővé vált, és a Watergate-ügy hatásáról talán elég annyit észben tartani, hogy maga a gate-szó hogyan vált akár a magyar köznyelvben is valamilyen szivárogtatási, titkosszolgálati botrány szinonimájává (Dunagate, az UD Zrt.-botrány során emlegetett Polipgate). A Watergate-ügy Woodward és Bernstein által összegyűjtött dokumentumait, újságírójegyzeteit jelenleg a Texasi Egyetem Harry Ransom Központjában őrzik, ezek később a továbbiakban taglalt kritikák alapjai is lettek, egészen odáig, hogy a Watergate-ügy nemhogy újságírói csúcsteljesítmény nem volt, hanem kifejezetten káros nemzetellenes cselekedet. Ezen kívül Woodwardék voltak az elsők, akik egy oknyomozás teljes anyagát és hátterét könyvben foglalták össze, mintául szolgálva az utánuk jövő – akár magyar – tényfeltáró újságírók számára is.

Az egyébként közeli barátoknak nem mondható páros 1977-ben, vagyis öt év munkatársi kapcsolat után felbomlott, amikor Bernstein elhagyta a Postot, hogy önálló karrierjére és a hidegháború alatt a CIA és az amerikai média közötti kapcsolatokra koncentráljon, amelyből egy év nyomozás után a Rolling Stones-ban egy monumentális cikk született. Woodward maradt a Washington Postnál és a Watergate-ügy után sokkal nagyobb, de legalábbis hangosabb karriert futott be, mint Bernstein.

Woodward a mai napig a Washington Postnál dolgozik. Összesen tizennyolc könyvnek volt szerzője vagy társszerzője, ezekből tizenkettő vezette az amerikai könyveladási listákat, ezzel minden idők legeredményesebb nonfiction szerzője az Egyesült Államokban. Munkássága alatt két Pulitzer-díjat nyert a Postnak. Egyet a Watergate-botrányért, egyet pedig a 2001. szeptember 11-i terrortámadásokról való tudósításokért.

A kulturális ikon státusz mellé persze nemcsak csodálók, hanem kritikusok is járnak, így a „minden idők legnagyobb oknyomozó újságírója” ünneplések árnyékában, és az ünneplésekkel nem fukarkodnak egykori ellenfelei sem, például Nixon egykori fehér házi munkatársa, David Gregen, vagy Robert Gates, a CIA egykori igazgatója, nagyon sok kritikus is felsorakozott az elmúlt negyven évben. A visszaemlékezések szerint Woodwardnak mindig is különös képessége volt rávenni embereket arra, hogy olyasmikről beszéljenek, amelyekről valójában nem akarnak beszélni, így például Gates 2014-ben azzal viccelődött egy interjúban, hogy bárcsak megnyerte volna Woodwardot a CIA számára.

Kritikusai azonban azt vetették a szemére, hogy még a Watergate-botrány során is sok volt a cikkeikben a pontatlanság és a következetlenség, ahogy azzal is meggyanúsították, hogy a Mélytorok nem egy, hanem egyszerre több informátor volt. Erre alapot épp a Texasi Egyetem által ötmillió dollárért megvásárolt, egyfajta kulturális kincsként számon tartott „Woodstein-jegyzetek” adtak, amelyeket számos újságíró és kutató böngészett át és talált bennük ellentmondást a leírtakkal és a könyvekkel összevetve. Azt egyébként már 1975-ben elismerte Barry Sussman, a Watergate-ügy legendás felelős szerkesztője Az elnök emberei rendezőjének, Alan Pakulának, hogy Woodward és Bernstein néhány állítása nem volt igaz, vagy nem tudták őket bizonyítani.

Stílusát többen terjengősnek, száraznak, a lényegtelen részletekben elveszőnek tartják, mások azt vetik a szemére, hogy soha nem mert következtetéseket, ítéleteket megfogalmazni a tények alapján, hanem még a legnyilvánvalóbb disznóságok esetében is ráhagyta az olvasóra az ítéletalkotást. Joan Didion, aki a legnagyobb szabású Woodward-kritikát írta meg 1996-ban, egyenesen azt állítja, hogy Woodward munkáiból „hiányzik a mérhető agyi teljesítmény”. Mindezt arra alapozza, hogy a források egymás után citálásával nem azt mutatta be sohasem, ahogy a valóság megtörtént, hanem azt, ahogyan a források akár egymásnak ellentmondóan láttatni akarták, mindezt szerinte a kiegyensúlyozottság félreértelmezett jegyében (ez a kritika egyébként is gyakran elhangzik a száraz amerikai/angolszász típusú újságírással szemben).

Mások azzal vádolták meg, hogy munkássága során a politikusokkal és a forrásokkal szembeni szkepticizmusa jelentősen egyhült, sokkal több mindent hitt el nekik, mint kellett volna, pusztán azért, hogy az információkhoz való hozzáférést továbbra is biztosítsa a maga számára. Így például azt is elhitte az elején George W. Bushnak, akinek kormányzásáról négy könyvet írt, hogy az iraki invázió oka az volt, hogy a Saddam-rezsim tömegpusztító fegyvereket akar bevetni, noha semmilyen bizonyíték nem volt rá, és azóta sem került elő. Woodwardot mindig is a washingtoni nagypolitikai és titkosszolgálati játszmák foglalkoztatták, ebben a témakörben nemcsak Bushról, hanem Bill Clintonról és az Obama-adminisztrációról is írt könyvet, ahogy néhány, a Watergate-botrányban kulcsszerepet játszó magas rangú CIA-munkatársról, vagy Nixon-közeli emberről is. Egyszer kalandozott más terepre, a máig legtöbbet kritizált Wired című könyvében, amely a hollywoodi drogfogyasztásról és John Belushi komikus haláláról szól. A könyv egyik kritikusa azt írta róla, hogy olyan, mintha egy Michael Jordanről szóló könyvben minden adat és statisztika stimmelne, mégis arra jutnánk, hogy Jordan kifejezetten rossz kosaras volt.

Carl Bernsteinnek nem jutott ennyi figyelem és kritika. A Posttól való 1977-es távozása után három év szabadúszás következett számára, majd 1980 és 1984 között az ABC News tévéhálózat washingtoni irodájának vezetője és tudósítója volt. 1986-ban kisebb szenzációt jelentett a Loyalties című könyve, amelyben leírja, hogy a szülei a Kommunista Párt tagjai voltak, ezt pedig még J. Edgar Hoover, az FBI egykori igazgatója sem tudta rájuk bizonyítani. Bernstein kétezer ötszáz oldalnyi dokumentumot vizsgált át a memoár kedvéért. A kilencvenes évektől kezdve szabadúszóként tevékenykedett. A Times magazin megbízásából Kuvait megszállása előtt Irakba repült és az Öböl-háború kitörése előtt három héttel megjelent tudósítása miatt kiutasította a Saddam-rezsim az országból. 1996-ban Marco Politi Vatikán-szakértővel életrajzi könyvet írt II. János Pál pápáról, különösen a nyolcvanas években betöltött világpolitikai és spirituális szerepéről. 2007-ben Hillary Clintonról írt hízelgő életrajzi könyvet. Bernstein a televíziók kedvelt meghívott szakértője, több lapban is publikál. A szenzációhajhász bulvársajtó éles kritikusa.

Nem mintha Bernstein szakmai munkássága ne lenne nagyon érdekes, de érdemes megemlíteni a sokszor viharos magánéletét is, amelynek egy epizódjáról 1986-ban film is készült. Bernstein felesége 1976 és 1980 között Nora Ephron író-rendező volt. Bernstein 1979-ben félrelépett James Callaghan brit miniszterelnök lányával, Margaret Jay-jel, Nagy-Britannia amerikai nagykövetének, Peter Jay-nek a feleségével. Ephron 1983-ban Heartburn címmel írt kapcsolatukról regényt, amelyből 1986-ban azonos címmel (magyarul: Féltékenység) film is készült Jack Nicholson és Meryl Streep főszereplésével. Ephrontól való válása után Bernstein a nyolcvanas években járt Bianca Jaggerrel, Martha Stewarttal és Elisabeth Taylorral is. De legalább Bernstein alaposságát soha nem vonták kétségbe.

 

Legendás Újságírók sorozatunkat a Blikk támogatta.

A nyitókép és a két újságíró portréjának a forrása a Wikipedia.