Rádiózni ezüst, hallgatni arany
A Petőfi Rádió új műsorstruktúrájáról
2007. szeptember 04. 12:00
Ahogy az nyilván sokaknak feltűnt, a gaz kommunisták/nácik, a régi rend csatlósai, az örök elégedetlenkedők, a minden koncon marakodók, a lelki szegények nem hajlandók beletörődni, hogy a Petőfit [Az adó lapzártánk után felvette az MR2 – Petőfi Rádió nevet. – A Szerk.] végre odaadták a jövő nyílt szívű gyermekeinek. Az viszont sajnos a helyzet, hogy azért ez nem egészen ilyen egyszerű.
A sztori odáig tiszta, hogy a Magyar Rádió elnökévé kinevezett Such György tiszteletre méltó munkakedvvel és elszántsággal ugrott neki ennek a furcsa, a Puskás Tivadar-féle telefonhírmondónál alig kevésbé anakronisztikus kommunikációs akárminek. A rendrakás kárvallottjainak egyéni drámái között nyilván vannak megrázóak is, a külső szemlélő azonban nehezen tudott nem sírni a röhögéstől, amikor a kirúgott rádiósok magánszámokkal próbálták felhívni a nyilvánosság figyelmét. Volt például éhségsztrájk is, Farkasházy Tivadar, ez a fergeteges kis humorbonbon pedig a Magyar Néphadsereget csak azért nem riadóztatta, mert olyan már nem létezik.
Such osztott és szorzott a rendelkezésére álló három csatornával, és arra jutott, hogy ha a Bartókot meghagyja a komolyzene két focicsapatnyi rajongójának, a Kossuth-ot pedig a Nemzeti Unalmas Harsonának, még mindig marad neki egy rádiója, amivel kezdhet valami modernet. Így történt, hogy 2007 nyarán a Petőfi évtizedek óta ismert formájában megszűnt létezni, és ami helyette létrejött, az Such és a friss adófőszerkesztő, Csillag János szerint mostantól igényes könnyűzenét és némi miegyebet fog sugározni az erre fogékony fiataloknak, akiket eddig – és ezt Suchék meglehetősen drámai számokkal szépen illusztrálták is – a közszolgálati rádió egyetlen csápja sem tudott elérni.
A valóban radikális változások a magyar médiapiac legalább két éles szemű és fülű megfigyelőjének nem tetszettek: az ORTT-nek és nekem. Az ORTT teljesen irreleváns nyavalygása szerint popzenét sugározni az nem közszolgálati műsor, és azonnal vizsgálódni is kezdtek, hogy megállapítsák, lehetséges-e betartani a médiatörvényt Vízállásjelentés és Kabarécsütörtök nélkül is. Szerencsére az ORTT véleményétől már egyre kevésbé van miért tartani, azon a nyáron pedig pláne, amikor az Alkotmánybíróság éppen jól megnyirbálta ennek a gittegyletnek a jogkörét. Az én hasonlóan borsóként falra hányt, a kutya által nem kérdezett véleményem pedig az, hogy az új Petőfi, bár hasonló célcsoportra lő, mint a Rádió Café, annál lényegesen színvonaltalanabb műsort sugároz, a kellőnél rosszabb zenékkel és néhány kifejezetten idegesítő műsorvezetővel.
Van viszont itt még valami, ami kicsit problémásabb annál, mint hogy mit mond az ORTT vagy a Kreatív. Az a baj, hogy Suchék a saját szempontjukból valóban logikusan felépített érvrendszere a Petőfi megújítása mellett alapvetően hibás. Elég nehéz ugyanis közszolgaként azzal érvelni, hogy az adófizetők pénze jobban van kezelve, ha azt az egyik szubkultúrára költik, és nem egy másikra. Mert azért abban állapodjunk meg, hogy a Petőfi most magának kitalált célközönsége, a nyugati popzene közepesen aktuális trendjei felé fülüket fordító fiatalok, az ugyanolyan szubkultúra, mint a csatornát eddig hallgató, a nyugati popzene közepesen aktuális trendjeinek irányába tök süket nyuggerek. És abban is értsünk egyet, hogy Such logikájával elég nehéz megindokolni, hogy az előbbieknek miért jár, az utóbbiaknak pedig miért nem egy szívüknek kedves rádiócska.
Suchék döntése mögött alapvetően pénzről lehet szó. Százezer nyugdíjas a létminimum körül, az nem jó semmire, százezer fogyasztásra kész fiatal viszont már annál inkább. Ez teljesen elfogadható érv a világ számos médiavállalatánál, egy közszolgálati rádiónál azonban egyáltalán nem az. Pláne nem olyan piaci környezetben, mint a mai magyar, amelyben már van egy rádió (a már említett Café), amely pontosan ugyanazt a célcsoportot szólítja meg, pontosan ugyanúgy, mint ahogy azt a Petőfi teszi. És az úgynevezett kultúrpolitikai érv sem meggyőző, nevezetesen, hogy egy közszolgálati rádiónak feladata egy meglehetősen szűk csoport által meghatározott értéket közvetítenie.
Az új Petőfi, szándékaival ellentétben, nem a közszolgálati média létjogosultsága melletti érv, hanem éppen azt demonstrálja, hogy Magyarország jól elvan ilyesmi nélkül. Van már nekünk egy ilyen, a közönsége már rég nem rádiót hallgat, hanem a világháló végtelen – ha nem is mindig jogtiszta – kínálatából szerzi be a hallgatnivalót, viszont szép kis összegbe kerül mindannyiunknak. Efelett a modell felett eljárt az idő, az ízlés és a technológia. Akkor meg minek?
[A következő hónapokban Bede Márton külföldön tartózkodik, így nem publikál a Kreatívban. – A Szerk.]
Such osztott és szorzott a rendelkezésére álló három csatornával, és arra jutott, hogy ha a Bartókot meghagyja a komolyzene két focicsapatnyi rajongójának, a Kossuth-ot pedig a Nemzeti Unalmas Harsonának, még mindig marad neki egy rádiója, amivel kezdhet valami modernet. Így történt, hogy 2007 nyarán a Petőfi évtizedek óta ismert formájában megszűnt létezni, és ami helyette létrejött, az Such és a friss adófőszerkesztő, Csillag János szerint mostantól igényes könnyűzenét és némi miegyebet fog sugározni az erre fogékony fiataloknak, akiket eddig – és ezt Suchék meglehetősen drámai számokkal szépen illusztrálták is – a közszolgálati rádió egyetlen csápja sem tudott elérni.
A valóban radikális változások a magyar médiapiac legalább két éles szemű és fülű megfigyelőjének nem tetszettek: az ORTT-nek és nekem. Az ORTT teljesen irreleváns nyavalygása szerint popzenét sugározni az nem közszolgálati műsor, és azonnal vizsgálódni is kezdtek, hogy megállapítsák, lehetséges-e betartani a médiatörvényt Vízállásjelentés és Kabarécsütörtök nélkül is. Szerencsére az ORTT véleményétől már egyre kevésbé van miért tartani, azon a nyáron pedig pláne, amikor az Alkotmánybíróság éppen jól megnyirbálta ennek a gittegyletnek a jogkörét. Az én hasonlóan borsóként falra hányt, a kutya által nem kérdezett véleményem pedig az, hogy az új Petőfi, bár hasonló célcsoportra lő, mint a Rádió Café, annál lényegesen színvonaltalanabb műsort sugároz, a kellőnél rosszabb zenékkel és néhány kifejezetten idegesítő műsorvezetővel.
Van viszont itt még valami, ami kicsit problémásabb annál, mint hogy mit mond az ORTT vagy a Kreatív. Az a baj, hogy Suchék a saját szempontjukból valóban logikusan felépített érvrendszere a Petőfi megújítása mellett alapvetően hibás. Elég nehéz ugyanis közszolgaként azzal érvelni, hogy az adófizetők pénze jobban van kezelve, ha azt az egyik szubkultúrára költik, és nem egy másikra. Mert azért abban állapodjunk meg, hogy a Petőfi most magának kitalált célközönsége, a nyugati popzene közepesen aktuális trendjei felé fülüket fordító fiatalok, az ugyanolyan szubkultúra, mint a csatornát eddig hallgató, a nyugati popzene közepesen aktuális trendjeinek irányába tök süket nyuggerek. És abban is értsünk egyet, hogy Such logikájával elég nehéz megindokolni, hogy az előbbieknek miért jár, az utóbbiaknak pedig miért nem egy szívüknek kedves rádiócska.
Suchék döntése mögött alapvetően pénzről lehet szó. Százezer nyugdíjas a létminimum körül, az nem jó semmire, százezer fogyasztásra kész fiatal viszont már annál inkább. Ez teljesen elfogadható érv a világ számos médiavállalatánál, egy közszolgálati rádiónál azonban egyáltalán nem az. Pláne nem olyan piaci környezetben, mint a mai magyar, amelyben már van egy rádió (a már említett Café), amely pontosan ugyanazt a célcsoportot szólítja meg, pontosan ugyanúgy, mint ahogy azt a Petőfi teszi. És az úgynevezett kultúrpolitikai érv sem meggyőző, nevezetesen, hogy egy közszolgálati rádiónak feladata egy meglehetősen szűk csoport által meghatározott értéket közvetítenie.
Az új Petőfi, szándékaival ellentétben, nem a közszolgálati média létjogosultsága melletti érv, hanem éppen azt demonstrálja, hogy Magyarország jól elvan ilyesmi nélkül. Van már nekünk egy ilyen, a közönsége már rég nem rádiót hallgat, hanem a világháló végtelen – ha nem is mindig jogtiszta – kínálatából szerzi be a hallgatnivalót, viszont szép kis összegbe kerül mindannyiunknak. Efelett a modell felett eljárt az idő, az ízlés és a technológia. Akkor meg minek?
[A következő hónapokban Bede Márton külföldön tartózkodik, így nem publikál a Kreatívban. – A Szerk.]
