Reklámsztár

Sajnos Vinnie Jones nem mindig ér rá, ezért van, aki kénytelen Esztergályos Cecíliával beérni. A Tesco áruházlánc nyilván azért választotta őt háziasszonyául – a hipermarketeknek mindig háziasszonyuk van, mint ahogyan az OBI-nak a narancssárga rágcsáló nyilván a vízvezeték-szerelője –, mert rendelkezik valamilyen, a feladatra őt alkalmassá tévő jó tulajdonsággal.

Esztergályos Cecília biztosan kiváló színésznő, azonban Magyarország fennállásának maradék idejében őrá az égvilágon mindenki Szép anyukaként fog emlékezni, úgy is, mint az első magyar sitcom saját tyúkanyójára. És ez utóbbi szempont lehetett a releváns a reklám készítőinek számára is, hiszen ő az, aki bevásárol, és akinek a legkisebb is számít. A közismert szereplő helyes megválasztása azonban nem tudta elfedni a szpot teljes ötlettelenségét, és a kivitelezés az áruházlánc fagyasztott csirkés szórólapjainak tájékán mozgó színvonalát. Ebben pedig a kampány valamennyi készítője hibás, kivéve szegény főszereplőt, akit egy kis pénzmaggal belerángattak az egészbe, miközben egyedül neki kell az arcát adnia a produkcióhoz.

Amint Esztergályos Cecília jó választás, és csupán az ötlet teljes hiányának volt kénytelen ő meg a néző meginni a levét, úgy hiba Pataki Zita háziasszonyi szerepe a Sparnál. Az első és legnyilvánvalóbb probléma ezzel a szpottal az, hogy Pataki Zita annyira törpehíresség, hogy csak erős gondolkodás után ugrik be, hogy nem Ági a keresztneve. Másodsorban az ő foglalkozása meteorológus, és bár biztos van valamiféle számunkra érthetetlen kapcsolat a szakmája és a hipermarketek között, azért azt ne felejtsük el, hogy a tévénézőknek mi az első két gondolatuk, amikor időjárás-jelentőt látnak: hogy soha nem találják el az igazságot, és hogy mindig miattuk vágódik gallyra a hétvégi program.

Egyetlen módon tudja a hirdető elkerülni, hogy úgy mellényúljon, mint a Spar Pataki Zitával: felejtse el örökre az összes magyar hírességet. Sok pénzbe kerülnek, nyavalyognak a forgatáson, a sportolóktól kiakad a kamera, a színészek rendre hollywoodi kollégáik szegény rokonainak tűnnek, és gyakorlatilag az összes modell karrierjébe becsúszott egy annyira ordenáré aktsorozat, ami alkalmatlanná teszi őket bármiféle, a csavarhúzónál szofisztikáltabb termék reklámozására.

A legnagyobb hiba azonban az ilyen típusú reklámoknál az, amikor a szpot szempontjából a sztár szerepeltetése semmilyen hozzáadott értéket nem jelent. A kilencvenes években a Nike nem azért fizetett ki annyiszor tízmillió dollárt Michael Jordannek, mert a cég szeretett pénzt szórni, vagy mert Jordan levette a Nike-t a lábáról azzal, ahogyan nekifutásból a büntetővonaltól felugorva zsákolt, hanem mert azt a cipőt az égvilágon senki mással nem lehetett volna úgy eladni, mint vele.

Ahelyett, hogy minden elképzelés nélkül Esztergályos Cecíliát és különösen Pataki Zitát állították volna a kamerák elé, nyugodtan lehetett volna bármely jobb kiállású magyar háziasszonyt szerepeltetni. A reklámban szereplés ráadásul az egyszeri magyar híres ember számára sem igazán kifizetődő, ha nem tervez élete végéig a lottós Lópici Gáspár sorsára jutni, és a kollektív emlékezetben „az ember abból a reklámból” szerepben megmaradni.

Egy épkézláb ötlet hiányát nem lehet Pataki Zita vagy Esztergályos Cecília mögé bújtatni. A Pepsi 2002-es, labdarúgó-vb előtti kampányára nemcsak azért emlékezünk, mert szerepelt benne Beckham, Roberto Carlos és a többi hős, hanem azért, mert azt a bizonyos szumós szpotot jól kitalálták és jól összerakták. Egy közértbe berámolt és ott a vásárlás örömeit ecsetelő meteorológusnő ennél egy fokkal alacsonyabb szintű megoldásnak tűnik.