Stúdió ’07
A UPC elleni petícióról
2007. május 04. 12:00
Kevés bénább dolog van, mint az éppen áprilisban történő bugyuta események kapcsán arról írni, hogy biztos a bolondok hava tehet mindenről, de most egyszerűen semmilyen más épeszű magyarázat nincs. Ami az UPC, a Mezzo és egy rakás ideges ember kapcsán történt, azért a felelős csakis a kiloccsant agyvíz lehet.
2007 márciusában a UPC úgy döntött, kiveszi csatornakínálatából a Mezzo francia tévéadót, amely komolyzenével, dzsesszel, operával, kortárs tánccal és miegyébbel kedveskedett nézőinek, a helyére pedig az AXN nevű, inkább amerikai sorozatokban utazó csatornát teszi. Piacgazdaságokban előfordul az ilyesmi, időnként még a Coca-Cola is változtat termékei kiszerelésén. Ez viszont Magyarország, ahol mindenki meg van győződve arról, hogy ha valami cég vagy hivatal neki kellemetlen döntést hoz, azt nem a többség érdekében teszi, hanem hogy valakit direkt jól megszívasson.
A Mezzo ejtése a UPC részéről hamar görcsbe rándította a csatorna nézői között nyilván felülreprezentált magyar „értelmiséget”. Volt online petíció, nagy nyilvánosság előtti hisztiroham, mindennek tetejébe pedig a mindig mindenhez értő és mindig, mindenen aggódó gittegylet, a Nyilvánosság Klub is képes volt kiadni egy kommünikét, amelyben drámai hangvételben ítélte el a UPC döntését. Egy ideig azt hittem, ez csakis valamiféle paródia lehet, de nem, néhány száz magyar ember tényleg azt gondolta (köztük olyan, egy kézlegyintéssel azért nehezen elintézhető nevek is, mint Kis János filozófus), hogy van értelme úgy csinálni, mint azok a hétéves kisgyerekek, akik gyöngybetűkkel levelet írnak a Cartoon Network vezérigazgatójának, ha kedvenc rajzfilmhősük eltűnik a képernyőről.
A Nyilvánosság Klub levele, amelyben olyan elképesztő részletek is vannak, mint például „az intézkedés nem jogellenes ugyan, de a kulturális nevelés és a művészeti értékek befogadása szempontjából káros”, egyfelől hihetetlenül vicces, az önfeledt röhögés elmúlta után azonban szomorú és egyben elgondolkodtató is. Azt már éppen kezdhettük megszokni, hogy számos honfitársunk szerint a magyar média direkt magyarellenes, erre meg jönnek ezek az „értelmiségiek” (az idézőjelek használata egy olyan országban, ahol magát minden diplomás értelmiséginek tartja, fokozottan indokolt), és az a kényszerképzetük támad, hogy egy szerencsétlen kábeltévé- szolgáltató szántszándékkal csapja arcon a nemzet legnagyobb elméit. Az nyilván fel sem merült az aláírókban, hogy a Lost harmadik szériája tényleg több embert érdekel ebben az országban, mint a Lohengrin, a UPC meg hülye lenne, ha önként a kevesebb nézőt/előfizetőt választaná. Ez egyszerűen sehogy sem fér az okosok fejébe, mert az az axióma, hogy az van a tévében, a rádióban, meg a Story magazinban, amit az emberek fogyasztani kívánnak, azt nyolc általánossal simán meg lehet érteni, bölcsészdiplomával viszont láthatóan már kevésbé.
A már eddig a pontig is izgalmasan fonódó történet azonban a tiltakozások hatására még kacskaringósabb lett, az UPC ugyanis hirtelen úgy döntött, mégis tovább sugározza a Mezzo adását. A cég szerint „kiderült, hogy a kérdőíves felmérések nem pótolják a közvetlen nézői visszajelzéseket”. Ünnepelhetnénk ezt a fogyasztói öntudat és a lentről induló civil kezdeményezések diadalaként, ám sajnos itt egyikről sincs szó.
Abban az országban, ahol az adófizetők pénzén néhány száz példányban kiadott folyóiratokat, sőt, egy komplett, gyakorlatilag kimutathatatlan hallgatottságú rádióadót is szíves eltartani az állam, a hochkultúra fogyasztói helyében hőbörgés helyett én inkább csendben lapítanék, ha egy szabadpiaci szereplő egy döntésével esetleg a lelkembe gázolna. A Bartók Rádió és a többi mesterségesen életben tartott médium közönsége ugrálás helyett inkább ezerszer is adjon hálát a jóistennek azért, mert olyan kedvesen gondoskodó államba született, amely hajlandó ízlésbeli kérdésekben is véleményt nyilvánítani, és pont ezt a szubkultúrát tartja aránytalanul magas támogatásra érdemesnek, nem pedig mondjuk a cselekményes pornóért rajongók talán valamivel népesebb táborát.
A Mezzo ejtése miatt zokogók azonban nem elégednek meg eleve kiváltságos helyzetükkel, hanem még ennél is többet akarnak, egy olyan országot, amelynek összes médiuma a Stúdió ’82 végtelenített verzióját közvetíti. Mert hát ugye ezt a bulvárosodást egyszerűen már nem lehet el-vi-sel-ni. A magyar nyelv kevés szavát lehet ennyire ostobán és pökhendin használni. Ha esetleg a kedves olvasó egy távoli bolygóról érkezett, a bulvárosodás az, amikor az RTL Klub a híradóját a nagykovácsi rém legrémesebb rémtetteivel kezdi, nem pedig az igazán fontos hírekkel, a monetáris tanács döntéseivel, az iráni atomprogrammal meg ilyesmikkel. Ez már így leírva is borzasztó!
Az ilyen kádárista megnyilvánulások, mint ez a UPC elleni hiszti, igazából csak arra jók, hogy rácsodálkozzunk, mennyire értetlenül állnak magyar „értelmiségiek” ez a különös, média nevű képződmény előtt. Engem például a Mezzo majdnem eltűnésénél sokkal jobban szíven üt az, hogy hülyének egyáltalán nem nevezhető emberek rendszeresen bejárnak olyan műsorokba, mint a Nap-Kelte, és ott leülnek Lakat T. Károllyal beszélgetni. Vagy interjút adnak tetszőleges magyar napilapnak. Valamilyen különös okból kifolyólag annyira nagyhatalmúnak és fontosnak tartják ezeket a kócerájokat, hogy mondjuk negyven év kutatói munkával a hátuk mögött hajlandóak tizenöt perc hírnévért, vagy ki tudja miért, olyat csinálni, amire a magyar nyelv nagyon találóan azt mondja, hogy segget a szájukból. Komolyan mondom, bármilyen UPC elleni értelmetlen tiltakozást hajlandó lennék aláírni, ha előtte ez a sok okos is megígérné, hogy ezentúl mindannyiunk kulturális nevelésének szempontjait szem előtt tartva kezeli a magyar médiát.
A Mezzo ejtése a UPC részéről hamar görcsbe rándította a csatorna nézői között nyilván felülreprezentált magyar „értelmiséget”. Volt online petíció, nagy nyilvánosság előtti hisztiroham, mindennek tetejébe pedig a mindig mindenhez értő és mindig, mindenen aggódó gittegylet, a Nyilvánosság Klub is képes volt kiadni egy kommünikét, amelyben drámai hangvételben ítélte el a UPC döntését. Egy ideig azt hittem, ez csakis valamiféle paródia lehet, de nem, néhány száz magyar ember tényleg azt gondolta (köztük olyan, egy kézlegyintéssel azért nehezen elintézhető nevek is, mint Kis János filozófus), hogy van értelme úgy csinálni, mint azok a hétéves kisgyerekek, akik gyöngybetűkkel levelet írnak a Cartoon Network vezérigazgatójának, ha kedvenc rajzfilmhősük eltűnik a képernyőről.
A Nyilvánosság Klub levele, amelyben olyan elképesztő részletek is vannak, mint például „az intézkedés nem jogellenes ugyan, de a kulturális nevelés és a művészeti értékek befogadása szempontjából káros”, egyfelől hihetetlenül vicces, az önfeledt röhögés elmúlta után azonban szomorú és egyben elgondolkodtató is. Azt már éppen kezdhettük megszokni, hogy számos honfitársunk szerint a magyar média direkt magyarellenes, erre meg jönnek ezek az „értelmiségiek” (az idézőjelek használata egy olyan országban, ahol magát minden diplomás értelmiséginek tartja, fokozottan indokolt), és az a kényszerképzetük támad, hogy egy szerencsétlen kábeltévé- szolgáltató szántszándékkal csapja arcon a nemzet legnagyobb elméit. Az nyilván fel sem merült az aláírókban, hogy a Lost harmadik szériája tényleg több embert érdekel ebben az országban, mint a Lohengrin, a UPC meg hülye lenne, ha önként a kevesebb nézőt/előfizetőt választaná. Ez egyszerűen sehogy sem fér az okosok fejébe, mert az az axióma, hogy az van a tévében, a rádióban, meg a Story magazinban, amit az emberek fogyasztani kívánnak, azt nyolc általánossal simán meg lehet érteni, bölcsészdiplomával viszont láthatóan már kevésbé.
A már eddig a pontig is izgalmasan fonódó történet azonban a tiltakozások hatására még kacskaringósabb lett, az UPC ugyanis hirtelen úgy döntött, mégis tovább sugározza a Mezzo adását. A cég szerint „kiderült, hogy a kérdőíves felmérések nem pótolják a közvetlen nézői visszajelzéseket”. Ünnepelhetnénk ezt a fogyasztói öntudat és a lentről induló civil kezdeményezések diadalaként, ám sajnos itt egyikről sincs szó.
Abban az országban, ahol az adófizetők pénzén néhány száz példányban kiadott folyóiratokat, sőt, egy komplett, gyakorlatilag kimutathatatlan hallgatottságú rádióadót is szíves eltartani az állam, a hochkultúra fogyasztói helyében hőbörgés helyett én inkább csendben lapítanék, ha egy szabadpiaci szereplő egy döntésével esetleg a lelkembe gázolna. A Bartók Rádió és a többi mesterségesen életben tartott médium közönsége ugrálás helyett inkább ezerszer is adjon hálát a jóistennek azért, mert olyan kedvesen gondoskodó államba született, amely hajlandó ízlésbeli kérdésekben is véleményt nyilvánítani, és pont ezt a szubkultúrát tartja aránytalanul magas támogatásra érdemesnek, nem pedig mondjuk a cselekményes pornóért rajongók talán valamivel népesebb táborát.
A Mezzo ejtése miatt zokogók azonban nem elégednek meg eleve kiváltságos helyzetükkel, hanem még ennél is többet akarnak, egy olyan országot, amelynek összes médiuma a Stúdió ’82 végtelenített verzióját közvetíti. Mert hát ugye ezt a bulvárosodást egyszerűen már nem lehet el-vi-sel-ni. A magyar nyelv kevés szavát lehet ennyire ostobán és pökhendin használni. Ha esetleg a kedves olvasó egy távoli bolygóról érkezett, a bulvárosodás az, amikor az RTL Klub a híradóját a nagykovácsi rém legrémesebb rémtetteivel kezdi, nem pedig az igazán fontos hírekkel, a monetáris tanács döntéseivel, az iráni atomprogrammal meg ilyesmikkel. Ez már így leírva is borzasztó!
Az ilyen kádárista megnyilvánulások, mint ez a UPC elleni hiszti, igazából csak arra jók, hogy rácsodálkozzunk, mennyire értetlenül állnak magyar „értelmiségiek” ez a különös, média nevű képződmény előtt. Engem például a Mezzo majdnem eltűnésénél sokkal jobban szíven üt az, hogy hülyének egyáltalán nem nevezhető emberek rendszeresen bejárnak olyan műsorokba, mint a Nap-Kelte, és ott leülnek Lakat T. Károllyal beszélgetni. Vagy interjút adnak tetszőleges magyar napilapnak. Valamilyen különös okból kifolyólag annyira nagyhatalmúnak és fontosnak tartják ezeket a kócerájokat, hogy mondjuk negyven év kutatói munkával a hátuk mögött hajlandóak tizenöt perc hírnévért, vagy ki tudja miért, olyat csinálni, amire a magyar nyelv nagyon találóan azt mondja, hogy segget a szájukból. Komolyan mondom, bármilyen UPC elleni értelmetlen tiltakozást hajlandó lennék aláírni, ha előtte ez a sok okos is megígérné, hogy ezentúl mindannyiunk kulturális nevelésének szempontjait szem előtt tartva kezeli a magyar médiát.
