Szórakoztass, kérlek!
Az infotainmentről
2006. december 12. 00:00
Arcom elé tett kezem ujjai közül rettegve kilesve kénytelen vagyok azt nézni, ahogy egy börtönből éppen kiszabadult, egyes vélemények szerint pofátlan tolvaj, mások szerint egyszerűen csak borzasztóan buta, idősödő, lerobbant nőszemély melleit N köbcentisről N-500 köbcentisre csökkentik. Felőlem nyugodtan mehet akár ez is a tévében, azon viszont joggal sírhatunk mindannyian, hogy Magyarországon ez minősül szórakoztatásnak.
Ebben az országban a munka elcsalásának gyönyörű tradíciói vannak. A negyven éven át ihatatlan bort pancsoló gazdák, értéktelen vackot előállító munkások és az asztalfióknak írogató értelmiség hazájában mindenki gyakorolhatott eleget. A gondos alapozás ma is érezteti hatását. Tetszőlegesen kiválasztott étteremben vagy társadalomtudós- konferencián bárki ma is megtapasztalhatja, milyen is, amikor komplett társadalmi rétegek sumákolnak a legkisebb ellenállás irányába. A legszomorúbb pedig az, hogy normális munkát végezni, mondjuk egy szimpla rántott húst ehető állapotban feltálalni, nem is feltétlenül igényel több pénzt és fáradtságot – na jó, egy kicsit azért igen –, mint a vendég elé dobni valami ehetetlen vackot. Hosszú távon pedig mindenképpen megéri igényesnek lenni, hiszen akkor vis.- szajön a vendég, jobban megy a bolt és mosolyog az egész ország. Az ember azt gondolná, hogy egy olyan kompetitív piacon, mint amilyen a kereskedelmi médiumoké, biztosan jobb a helyzet, a valóság azonban itt is lehangoló. A
Zalatnay Cini melléből kiszedett sárgás műanyag mutogatásával sem az a baj, hogy gusztustalan. Az undorító dolgoknak igenis éppen úgy helyük van egy nézettségre vágyó tévében, mint a nemi szerveknek, a csúnya szavaknak, a vérnek és az erőszaknak. Az igazi baj az, ha egy tévének, újságnak vagy miegyébnek egész egyszerűen semmi más elképzelése nincs a tömegek szórakoztatásáról, mint hogy kamerákat meg fényképezőgépeket dugdosson oda, ahol seb és genny van, majd a rögzített dokumentumokat közszemlére tárja.
Tudom, hogy ez az olcsóbb, és hogy ezért vetítik le többször a magyar kereskedelmi tévék a Nincs kettő négy nélkült, mint a náci Németország az Akarat diadalát. Az országot nem fogja a képernyő elé szögezni, de azért annyian csak lesznek a 18-49-ből, hogy megérje a dolog. Az azonban a helyzet, hogy egy tévé, amelyik Cini testrészeinél és az ezerszer ismételt Bud Spencer-filmeknél nem tud többet mondani, az pont ugyanolyan felháborítóan, szégyellnivalóan alávaló üzem, mint a Váci utcában minden egyes turistát lehúzó éttermek. Ezek ugye pontosan tudják, hogy bármennyivel számláznak túl és bármilyen mocskot löknek oda a hülye külföldije elé, a honfitársa úgyis be fog ülni másnap ugyanezért a vacakért. Kicsit ilyen helyzetben van a magyar média is. Lehet gagyi az esti műsor, lehetnek internetről lelopott, nevetséges minőségű képek a vécépapírnál is vacakabb anyagra nyomtatott bulvárújságban, a magyar nyelven kívül mást nem beszélő néző és olvasó úgysem tud mást választani.
Különösen a tévék irtózása különös a szórakoztató szórakoztatástól, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy amikor beleadtak apait-anyait, azzal nemcsak a néző járt jól, hanem ők maguk is. Világos, hogy nem lehet minden szombatra Megasztár-döntőt meg Ország tesztjét szervezni Vágó Istvánnal, de azért egy Fókusz plusznál igenis lehetne több kraftot vinni a programtervezésbe. Sajnos azonban ezeknek a csatornáknak a munkatársai is magas szinten űzik a klasszikus magyar munkakerülést, nagyobb összeget mernék tenni arra, hogy a Tv2 és az RTL Klub székházaiban egyaránt elodázzák a kollégák a nyomtató feltöltését papírral és az üres pizzásdobozok kidobását.
A legelszomorítóbb példa talán az infotainment minőséget kifejezetten igénylő világa. Itt aztán elvileg nem lehet olcsó vérrel vacakolni, a valóságnak kell képernyőre kerülnie viszonylag érdekfeszítő formában. Ehhez képest a műfaj magyarországi királya Frei Tamás, az örök második pedig Vujity Tvrtko. Az a helyzet, hogy talán még olcsóbb is lenne valaki olyat elküldeni abba a sok távoli országba, aki nem hord Münchenben öt évvel ezelőtt divatos öltönyöket, viszont képes több-kevésbé valós tájképeket festeni ezekről a szerencsétlen lepratelepekről. Vagy valaki olyat, aki még soha nem égett be konkrét hazudozással. Hogy miért nincs így, arra megint csak a lustaság, a legkisebb ellenállás keresése és az igénytelenség, valamint olyan elvont fogalmak, mint a munka becsülete és a szakmai alázat hiánya adják meg a magyarázatot.
Egészen biztos, hogy ezt hosszú távon meg fogják szívni. Egyszer a Váci utcai csaló vendéglátós is rosszul fog járni, felkerül a Lonely Planet és az amerikai követség feketelistájára, esetleg elsodorja a hazai népharag. Ehhez hasonlóan a direkt a minimumon teljesítő média is előbb, vagy inkább azért utóbb, pofára fog esni. Hazug ember, sánta kutya, korsó a kútra. Talán minden magyar megtanul angolul, esetleg az internet elé menekül, nem tudom a pontos forgatókönyvet, de valami egészen biztosan változik majd. Cini csöcse ellen szorgos népünk győzni fog.
Ebben az országban a munka elcsalásának gyönyörű tradíciói vannak. A negyven éven át ihatatlan bort pancsoló gazdák, értéktelen vackot előállító munkások és az asztalfióknak írogató értelmiség hazájában mindenki gyakorolhatott eleget. A gondos alapozás ma is érezteti hatását. Tetszőlegesen kiválasztott étteremben vagy társadalomtudós- konferencián bárki ma is megtapasztalhatja, milyen is, amikor komplett társadalmi rétegek sumákolnak a legkisebb ellenállás irányába. A legszomorúbb pedig az, hogy normális munkát végezni, mondjuk egy szimpla rántott húst ehető állapotban feltálalni, nem is feltétlenül igényel több pénzt és fáradtságot – na jó, egy kicsit azért igen –, mint a vendég elé dobni valami ehetetlen vackot. Hosszú távon pedig mindenképpen megéri igényesnek lenni, hiszen akkor vis.- szajön a vendég, jobban megy a bolt és mosolyog az egész ország. Az ember azt gondolná, hogy egy olyan kompetitív piacon, mint amilyen a kereskedelmi médiumoké, biztosan jobb a helyzet, a valóság azonban itt is lehangoló. A
Zalatnay Cini melléből kiszedett sárgás műanyag mutogatásával sem az a baj, hogy gusztustalan. Az undorító dolgoknak igenis éppen úgy helyük van egy nézettségre vágyó tévében, mint a nemi szerveknek, a csúnya szavaknak, a vérnek és az erőszaknak. Az igazi baj az, ha egy tévének, újságnak vagy miegyébnek egész egyszerűen semmi más elképzelése nincs a tömegek szórakoztatásáról, mint hogy kamerákat meg fényképezőgépeket dugdosson oda, ahol seb és genny van, majd a rögzített dokumentumokat közszemlére tárja.
Tudom, hogy ez az olcsóbb, és hogy ezért vetítik le többször a magyar kereskedelmi tévék a Nincs kettő négy nélkült, mint a náci Németország az Akarat diadalát. Az országot nem fogja a képernyő elé szögezni, de azért annyian csak lesznek a 18-49-ből, hogy megérje a dolog. Az azonban a helyzet, hogy egy tévé, amelyik Cini testrészeinél és az ezerszer ismételt Bud Spencer-filmeknél nem tud többet mondani, az pont ugyanolyan felháborítóan, szégyellnivalóan alávaló üzem, mint a Váci utcában minden egyes turistát lehúzó éttermek. Ezek ugye pontosan tudják, hogy bármennyivel számláznak túl és bármilyen mocskot löknek oda a hülye külföldije elé, a honfitársa úgyis be fog ülni másnap ugyanezért a vacakért. Kicsit ilyen helyzetben van a magyar média is. Lehet gagyi az esti műsor, lehetnek internetről lelopott, nevetséges minőségű képek a vécépapírnál is vacakabb anyagra nyomtatott bulvárújságban, a magyar nyelven kívül mást nem beszélő néző és olvasó úgysem tud mást választani.
Különösen a tévék irtózása különös a szórakoztató szórakoztatástól, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy amikor beleadtak apait-anyait, azzal nemcsak a néző járt jól, hanem ők maguk is. Világos, hogy nem lehet minden szombatra Megasztár-döntőt meg Ország tesztjét szervezni Vágó Istvánnal, de azért egy Fókusz plusznál igenis lehetne több kraftot vinni a programtervezésbe. Sajnos azonban ezeknek a csatornáknak a munkatársai is magas szinten űzik a klasszikus magyar munkakerülést, nagyobb összeget mernék tenni arra, hogy a Tv2 és az RTL Klub székházaiban egyaránt elodázzák a kollégák a nyomtató feltöltését papírral és az üres pizzásdobozok kidobását.
A legelszomorítóbb példa talán az infotainment minőséget kifejezetten igénylő világa. Itt aztán elvileg nem lehet olcsó vérrel vacakolni, a valóságnak kell képernyőre kerülnie viszonylag érdekfeszítő formában. Ehhez képest a műfaj magyarországi királya Frei Tamás, az örök második pedig Vujity Tvrtko. Az a helyzet, hogy talán még olcsóbb is lenne valaki olyat elküldeni abba a sok távoli országba, aki nem hord Münchenben öt évvel ezelőtt divatos öltönyöket, viszont képes több-kevésbé valós tájképeket festeni ezekről a szerencsétlen lepratelepekről. Vagy valaki olyat, aki még soha nem égett be konkrét hazudozással. Hogy miért nincs így, arra megint csak a lustaság, a legkisebb ellenállás keresése és az igénytelenség, valamint olyan elvont fogalmak, mint a munka becsülete és a szakmai alázat hiánya adják meg a magyarázatot.
Egészen biztos, hogy ezt hosszú távon meg fogják szívni. Egyszer a Váci utcai csaló vendéglátós is rosszul fog járni, felkerül a Lonely Planet és az amerikai követség feketelistájára, esetleg elsodorja a hazai népharag. Ehhez hasonlóan a direkt a minimumon teljesítő média is előbb, vagy inkább azért utóbb, pofára fog esni. Hazug ember, sánta kutya, korsó a kútra. Talán minden magyar megtanul angolul, esetleg az internet elé menekül, nem tudom a pontos forgatókönyvet, de valami egészen biztosan változik majd. Cini csöcse ellen szorgos népünk győzni fog.
