Tóta W. Árpád - A gyermekkor vége
Hét éve koptatom az Index szerverét, és ez az interneten nagy idő. Hét év alatt az online reklám a pattintott kőbaltás artikulálatlan hörgéstől eljutott odáig, hogy késsel- villával eszik, és nem hány az asztalra. Ha mondjuk az országos politikához hasonlítjuk, már be is látjuk, hogy ez nem következik törvényszerűen az idő múlásából.
Öt-hat évvel ezelőtt a megrendelő alapvetően úgy gondolta, hogy a banner egyetlen dolga, hogy rá legyen kattintva. Igaz, a nyomtatott hirdetésétől általában nem várta el, hogy az olvasó kivágja és elküldje képes levelezőlapon, de a bannertől mégis. Ezért aztán komolyabb cégeknél és ügynökségeknél is teljesen megszokott volt, hogy házon belül pörgették a clickthrough-t, üres óráikban kattogtattak az aktuális kampányra, hogy lássa az ügyfél, mekkora sikere van.
Az ügyfélnek erről valószínűleg fogalma sem volt, ugyanis a tévével meg a nyomtatott sajtóval szemben az internetnek már az alapfogalmai is kínaiul voltak. De ez nem jelentette azt, hogy bármit el lehetett volna nekik adni. Épp ellenkezőleg. Ők akartak bármit és mindent. Valamelyik nagy bank – nevét borítsa jótékony feledés – pontgyűjtő akciót hirdetett a hitelkártyájához. Ennek a kampánya úgy nézett ki végül, hogy az Index jobb oldalán virított a kártya képe, míg a bal oldalon apró, vigyorgó pontocskák bújtak ki valami istenverte lyukból, átugrabugráltak a szövegen, a híreken, a gyászjelentéseken, és vidáman beleugrottak a kártyába. A reklám természetesen katasztrófa volt a lapnak, mint ahogy az lett volna bármilyen portálnak; a HVG-nek sem tenne jót, ha egy marék színes bogárkával együtt adnák. De akkor még hiába magyaráztuk volna; és fiatalok voltunk, kellett a pénz. Ha minden fillér számít, akkor a legsötétebb barmot se lehet elhajtani, hogy otthon kísérletezzen a hülye ötleteivel.
Márpedig akkor még nemcsak az Index, de az egész online reklámpiac angolkóros kisgyerek volt, az se volt biztos, hogy megmarad. Jöttek tehát egymás után a világ idiótái, és rendre beleszerettek a hangos bannerbe. Ennek még viszonylag kulturált fajtája volt az, ami betöltéskor azonnal kukorékolni kezdett. Ma már ez is kőbunkóság, de legalább idegileg nem veszélyes, mert olyankor az ember számít arra, hogy valami történni fog, végül is ő kattintott. Az igazi merénylet azonban úgy nézett ki, hogy a banner – utazási irodáé volt talán – sunyin megbújt az oldalon, majd amikor a keresgélő-nézelődő látogató véletlen fölévitte a kurzort, akkor derült égből előugrott egy cuki krokodil, és ordított egyet. Köszönjük, hogy nálunk vásárolt! Jöjjön máskor is!
Talán az úgynevezett kurzorszponzoráció volt az abszolút mélypont. A nettörténeti középkornak ez a szörnye rátelepszik az ember egerére, és a kurzort onnantól követi a kedves hirdető kabalafigurája vagy emblémája, tűzön- vízen át. Ez hamar kiváltotta a népek haragját, mert egy dolog összefirkálni az újságot, de a kurzor már a saját számítógépemhez tartozik, az intimszférámhoz. Aztán rászoktak a pop-upra is. Kinyitotta a kedves olvasó a hírlapot, és máris kapott mellé másik egy-két ablakot ingyen – ahogy manapság csak pornó- és kalózszájtoknál szokás.
Ekkor már kezdett betelni a pohár, és az öntudatosabbja verte a törzsasztalt, hogy hagyják már őt békén, különben bojkott. Bojkott persze nem lett – lett helyette adblocker, de az egy másik történet –, viszont lassan leesett a tantusz.
Ma a komoly portálok olvasóit nem ijesztgetik szörnyecskék. Nem szólal meg semmi, amíg külön nem kérik. Nem mászkál sem állat, sem vállalati logó a képernyőn keresztbe. A magyar internet jobb hellyé vált, mert valahogy sikerült felfogni, mire megy ki a játék. Az bizony fontos, hogy észrevegyék a cuccot. De az sem mellékes, hogy ne akarják azonnal megbosszulni.
