Bár, ha belegondolunk a példaként szereplő filmben a jó nem is annyira jó, a rosszról kiderül, hogy van szíve, a csúf pedig nyugodtan, feltűnés nélkül tehetne egy könnyű esti sétát az Elm utcában. A reklámblokkokat nézegetve ez a hasonlatosság csak egyre erősödött bennem. Végül arra jutottam, hogy mostanság sajnos nincsenek igazán jó reklámok, a roszszak meg néha nem is annyira rosszak, hogy az azokról írott kritikát a számítógépem kapásból vírusnak értelmezze.”

Erős kezdés után (Soproni, Holstein) gyors hanyatlásnak indultak a hazai sörreklámok, ezért nagyon megörültem, amikor először láttam a Borsodi Bivaly filmjeit. Világosak és egyszerűek. Érthetőek és élvezhetőek. Egy palackozóban vagyunk, ahol hosszú, tömött sorokban hömpölyögnek az üvegek, miközben egy csörtető bivalycsorda hangját halljuk. („Miért nem én találtam ki?”-érzés!) De valahogy minden egyes „fogyasztás” után maradt némi keserű íz a szám szélén.

Az első és talán legfeltűnőbb „furcsaság” az volt, hogy a szlogen egyszerűen nem passzol a filmhez, mert a film az erőről szól és nem az ízről, amiről persze tudjuk, hogy ebben a kategóriában (is) nagyon fontos. Aztán egyre jobban kezdett zavarni az a kompromiszszum, amely a palackozó kontra bivalycsorda ügyben született azzal az eredménnyel, hogy a palackozó legyen bivalycsorda, de azért maradjon palackozó is. Egy-két rövid snittről van szó, de ez pont elég ahhoz, hogy kizökkentse a nézőt a hamisítatlan National Geographic érzésből.

A másik film, a „gőzt” kifújó bivalypalack egyenesen zseniális, de a leeső kupak miatt ebben az esetben sem történhet meg a teljes hasonulás. Valahogy nem áll össze egy bivallyá a történet. Kár érte, mert – bár így is jók –, de akár bivalyerős reklámok lehettek volna.