Belsőség - Tóta W. Árpád írása
2008. március 21. 11:57
Amióta az eszemet tudom, olvasom a HVG-t. Hűvös, félszívű ragaszkodással veszem meg minden héten. Nem fizetek elő, mert annyira nem jó; noha egyszerűbb és olcsóbb volna persze, mint egyenként beszerezni, de hát ilyen az egész HVG-fíling. Lehetne tartalmasabb meg érdekesebb, de megszoktuk már ilyennek, mint idős házaspárok egymás bogarait, nem bolygatjuk, úgysincs jobb. Tényleg nincs. Ha lenne is, hülyén lenne tördelve, furcsa papírra, idegesítő színekkel. Nagy úr a megszokás.
Minden kirándulásra magammal vittem a HVG-t, ugyanis a patinás hetilap kitűnő társa a turistának. A vonaton bele lehet olvasgatni, az erdőben pedig a lap csonkítása nélkül kiemeljük a közepéből a hirdetéseket, és azzal gyújtunk alá a tábortűznek. Rossz időben, otthon töltött hétvégéken sem hagyott cserben a jó öreg magazin: krumpli- és halpucolásra is kiválóan használható volt az álláshirdetéses blokk. Gyakorlott olvasó éppoly határozott mozdulattal távolítja el a leendő területi képviselőknek szóló oldalakat, mint horgász a keszeg belsőségeit. Oda se nézve, egy mozdulattal.
Aztán elromlott minden. Előbb belefűztek valami mellékletet a közepébe, most meg már aszimmetrikusan helyezik el a tizenhat oldalnyi accountmenedzser-toborzót. Oda a jó kis gyújtósom.
A kibicnek semmi se drága persze; én nem vadászok vezéri pozícióra, sem üres almaléüzemet nem kívánok bérelni. Ettől még lehetnek, akik nem pucolnak krumplit a HVG absniclijén, se át nem lapozzák egyben, mert számukra ez fontos információforrás. De vajon kik azok?
Hány ügyvezető igazgatót találni manapság úgy, hogy száz másik hirdetés közé befizetünk egynyolcad oldalra? Talicskakezelőt vagy bolti eladót biztosan, de felsővezetőt öt év gyakorlattal? És ami még fontosabb: hány olyan ember viszi haza a lapot és pucol rajta krumplit, aki egyáltalán nem címzettje az egynyolcad oldalnak, mert nem akar igazgató lenni, vagy ha akarna, sem lehetne?
A válasz triviális: maga a szerkesztőség helyezi el az inkriminált oldalakon. Szerényen, de színesen húzódik meg a fekete-fehér hirdetések közt a HVG saját internetes állásközvetítőjének, a Joblinenak a reklámja. „Adatbázisunkban több mint 260 550 álláskereső közül választhat”, üzeni a Jobline, amely természetesen visszafelé is működik, zongorázhatatlanul hatékonyabban. És ezzel egyben azt is közli, hogy kedves hirdetőnk, elég könnyelműen bánik kegyed a pénzével, ha ide, a printlapba kiabálja bele az óhajait jó drágán.
Mert miféle nyomtatott álláshirdetés versenyezhetne az online adatbázissal? Semmiféle, nyilván. Nem véletlenül találták fel az adatbázist és a digitális világot. Igaz, ma még csak az ország egyharmada fér hozzá, na de aki nem fér hozzá, annak általában nem a HVG-ben kínálnak munkát, hanem az Expresszben. Se igazgató, se területi képviselő nemigen lesz abból, aki nem ismeri az internetet annyira, hogy ott megtalálja a munkáltatóját.
De mégis hétről hétre összegyűlik egy tucat oldalra való állásajánlat, mert a szokás megkívánja, hogy feladják őket. És a HVG lehozza, mert meg kell lennie a tucatnyi tökfölösleges oldalnak. És csütörtökönként lecammogok érte az újságoshoz, mert én meg ezt szoktam meg. És idegesen, kizökkenve és sértetten konstatálom egy ideje, hogy a lap, amelyet a rutin tart életben, önkényesen belerondít az én rutinjaimba, és félrefűzi a gyújtóst, a krumplipapírt, hogy ne tudjam kiszedni egyben, mint tettem éveken, évtizeden át. Minden egész eltörött.
Aztán elromlott minden. Előbb belefűztek valami mellékletet a közepébe, most meg már aszimmetrikusan helyezik el a tizenhat oldalnyi accountmenedzser-toborzót. Oda a jó kis gyújtósom.
A kibicnek semmi se drága persze; én nem vadászok vezéri pozícióra, sem üres almaléüzemet nem kívánok bérelni. Ettől még lehetnek, akik nem pucolnak krumplit a HVG absniclijén, se át nem lapozzák egyben, mert számukra ez fontos információforrás. De vajon kik azok?
Hány ügyvezető igazgatót találni manapság úgy, hogy száz másik hirdetés közé befizetünk egynyolcad oldalra? Talicskakezelőt vagy bolti eladót biztosan, de felsővezetőt öt év gyakorlattal? És ami még fontosabb: hány olyan ember viszi haza a lapot és pucol rajta krumplit, aki egyáltalán nem címzettje az egynyolcad oldalnak, mert nem akar igazgató lenni, vagy ha akarna, sem lehetne?
A válasz triviális: maga a szerkesztőség helyezi el az inkriminált oldalakon. Szerényen, de színesen húzódik meg a fekete-fehér hirdetések közt a HVG saját internetes állásközvetítőjének, a Joblinenak a reklámja. „Adatbázisunkban több mint 260 550 álláskereső közül választhat”, üzeni a Jobline, amely természetesen visszafelé is működik, zongorázhatatlanul hatékonyabban. És ezzel egyben azt is közli, hogy kedves hirdetőnk, elég könnyelműen bánik kegyed a pénzével, ha ide, a printlapba kiabálja bele az óhajait jó drágán.
Mert miféle nyomtatott álláshirdetés versenyezhetne az online adatbázissal? Semmiféle, nyilván. Nem véletlenül találták fel az adatbázist és a digitális világot. Igaz, ma még csak az ország egyharmada fér hozzá, na de aki nem fér hozzá, annak általában nem a HVG-ben kínálnak munkát, hanem az Expresszben. Se igazgató, se területi képviselő nemigen lesz abból, aki nem ismeri az internetet annyira, hogy ott megtalálja a munkáltatóját.
De mégis hétről hétre összegyűlik egy tucat oldalra való állásajánlat, mert a szokás megkívánja, hogy feladják őket. És a HVG lehozza, mert meg kell lennie a tucatnyi tökfölösleges oldalnak. És csütörtökönként lecammogok érte az újságoshoz, mert én meg ezt szoktam meg. És idegesen, kizökkenve és sértetten konstatálom egy ideje, hogy a lap, amelyet a rutin tart életben, önkényesen belerondít az én rutinjaimba, és félrefűzi a gyújtóst, a krumplipapírt, hogy ne tudjam kiszedni egyben, mint tettem éveken, évtizeden át. Minden egész eltörött.
(forrás:
Kreatív)
