Honnan jön a gyűjtési szenvedélyed?

Kiskoromban kincskereső akartam lenni, amiben nincs semmi különös, mert kiskorában mindenki az akar lenni. De a gyűjtésnek van ilyen kincskereső jellege. Persze túl van romantikázva, mert padlásokon meg pincékben nemigen bujkálnak ilyen értékek, de soha nem lehet tudni. Aki sokat kutat, az előbb-utóbb talál is valamit. De konkrétan onnan jön, hogy néhány évvel ezelőtt voltam egy antikvár könyvárverésen és nagyon megtetszett. Nem a közeg, mert az borzalmas, hanem az, amivel foglalkozik. Az aukción pedig láttam egy kis plakátot, amiket régen villamosokon tettek ki. Egyből szerelmes lettem, azt mondtam, kész, vége, ezzel akarok foglalkozni. A plakátnak van egy olyan bája, amilyen semmi másnak nincsen.

Várkonyi Ádám (Fotó: Egyed Péter)

Mi ez a báj?

 Abból adódik, hogy noha megrendelésre készülő kereskedelmi vagy kulturális termékekről beszélünk, mindig a kor legkiválóbb művészei készítették őket. Bármennyire is profán dolgot kellett is csinálniuk, mint például a párt vagy a gumitalp népszerűsítése, mégis művészetük legjavát tették bele. És attól jók, hogy mindig van bennünk valami blickfang, egy poén, és tudod, hogy miről van szó. Ezekben találkozik a művészi és a reklámérték, és ha ez létrejön, akkor beszélhetünk kiemelkedő darabról.

Melyik a kedvenc korszakod?

A magyar plakátnak két aranykora volt. Az egyik az 1925 és 35 közötti időszak, amikor Kassák, Bortnyik, a zseniális Irsai István, Csemiczky Tihamér és Berény behozták a modern stílust, a bauhaust, vagy az új tárgyiasságot. A másik aranykor pedig a hatvanas-hetvenes évekre tehető, amikor a pop-art és op-art és egyéb kortárs művészet irányzatok által áthatott plakátok készültek Laknertől, Bálint Endrétől, Konkoly Gyulától, Csernus Tibor, Darvas Árpádtól, Máté Andrástól, Görög Lajostól, vagy Kemény Györgytől. (erről a korszakról lásd a Kivitelezésre javasoltak című cikkünket – a Szerk.). Ekkor tényleg világsztárok voltunk, bár a világ ezzel csak részben van tisztában. Itt van a Biopon-reklám Kemény Gyuritól. Elképesztő, nem (mutatja)?

Honnan tudsz ennyi mindent a plakátokról?

Egyetem alatt kezdtem el ezzel foglalkozni, és bár érdekeltek az ott tanultak, soha nem akartam se szociológus se kommunikáció szakos bölcsész lenni. Akkor még nem tudtam, hogy hova fut ki az érdeklődésem, de elkezdtem belemélyedni a témába, ami rengeteg könyvtárazással járt és sokat beszélgettem Bakos Katalin plakáttörténésszel, más gyűjtőkkel. Most már kezdek konyítani hozzá.

Mennyi pénzbe kerül ez a szenvedély?

Én több millió forintot költöttem. Jellemzően néhány ezertől néhány százererig terjed a plakátok ára. Itt egy Máté András plakát, ő csinálta a híres Malév-sorozatot is, na ő kimagaslóan nagy tehetség volt, minden új irányzat érdekelte (mutatja). A késői munkáit már kevésbé szeretem.

Egy huszonöt éves embernek honnan van erre ennyi pénze?

Tizennyolc éves korom óta dolgozom, volt egy cégem, amivel honlapokat, animációkat készítettünk és elég nagy projekteken is dolgoztunk, de persze szülői segítség is van benne. Szinte minden pénzemet erre költöttem, a kereskedésből származó nyereségemet is visszaforgattam újabb plakátokba.

Mekkora a gyűjtemény?

Ezer és kétezer darab között van, amibe beletartoznak ugyanúgy a villamosplakátok mint a nagy köztériek. Sok olyan plakátom van, amely talán csak egy-két gyűjtőnél illetve közgyűjteményekben találhatók meg, máshol nemigen. Nézd meg ezt a Darvas Árpád plakátot, ez kint volt Budapest közterein, de senki nem emlékszik rá, pop art Budapest utcáin 1967-ben. Aki meg csinálta, most 84 éves, ott ül az Attila úti lakáskájában és örül, ha elmondhatja, hogy hogyan működtek ezek a dolgok.

De ezekkel te kereskedsz.

Igen, pénzt csinálok belőlük, ebből akarok megélni.

Van olyan, amelyikről soha nem mondanál le?

Az elsőről, amit megvettem. Egy 1937-es Bortnyik-villamosplakát, amely a Hungária Eszkimó kalucsnit hirdette. Ahhoz, hogy így tudjam növelni a gyűjteményt, el kellett döntenem, hogy mi a fontos. Vannak olyan plakátok, amikről két éve azt mondtam volna, hogy soha nem válnék meg tőlük, de ahhoz, hogy ez működjön, meg kellett tanulnom lemondani róluk. Mindennek van ára, és ha valaki kifizeti, akkor vigye.

Hogyan árazod?

Itthon nagyon furán mennek a dolgok. Senki nem szakosodott plakátokra. Előfordult, hogy egy százezret érő plakátra kitették, hogy tizenötezer, de egy négyezret érő repróra meg azt írták, hogy kétszázezer. Van egy komoly nemzetközi piac, és én ahhoz igazítom az áraimat. Tudom azt, hogy az Édes élet című film plakátja ér x ezer dollárt, és hiába lenyűgözően jó a magyar plakátja, akkor is rétegnek számít a nemzetközi piacon, mert az amerikai inkább vesz amerikait, egy francia meg franciát. Így harminc százalékkal alá megyek, és így alakul ki az ára. De sok olyan is van, ahol nincs viszonyítási alap, mert tíz éve nem bukkant fel a piacon.

Számít, hogy mennyit nyomtak belőle?

Azért nem, mert egyrészt nem lehet tudni, hogy miből mennyi van. Szokták kérdezni, de azt szoktam mondani, hogy közgyűjteményekben van belőle ennyi és ennyi, a piacon meg ennyi. Ma az Országos Széchényi Könyvtárnak, a Magyar Nemzeti Galériának és a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumnak, és még pár intézménynek van a nagy gyűjteménye, illetve a Mahir magánkézben lévő archívumának, ahová lehetetlen bejutni (A Mahir-archívum sorsáról szóló Plakátmagányban című cikkünket lásd itt – a Szerk.), de nagyjából tudom, hogy mi van ott. Van néhány iszonyatosan fontos darab, amiket ki kéne onnan kaparászni és betenni közgyűjteménybe. Illetve az átmeneti korszakokban lehet nagyon erős, a negyvenes-ötvenes évek plakátjaiban.

A te gyűjteményedben melyik a legértékesebb darab?

Van néhány két háború közti darabom, Csemiczky Tihamér, Bottlik József, ifjabb Richter Aladár, akik Amerikában is ismertek és a kimagasló munkáik milliós áron kelnek el. Van egy-két ezer eurós értékű plakátom a Tanácsköztársaság idejéből, például egy Vértes Marcell. Illetve van egy 1925-ös Bottlik József Orion-plakátom, ami szintén nagyon drága. Nézd, ki gondolta volna, hogy a hatvanas években volt már házhozszállítás a közértből (mutatja).

Hányan foglalkoznak még plakátgyűjtéssel Magyarországon?

A legnagyobb gyűjteménye Flanek Péter grafikusnak van (A Well volt art directora, jelenleg szabadúszó – a Szerk.), neki tizenöt éve szenvedélye. És van körülbelül húsz ember még, aki ezzel így vagy úgy foglalkozik. A többiek esetlegesek.

De te ebből akarsz megélni. Kikre számítasz?

Arra nem számítok, hogy hirtelen tömegével bukkannak fel plakátgyűjtők az országban. Arra viszont igen, hogy néhány év alatt kinevelődhet öt-tíz ember, aki komolyan gyűjt, és még néhány tucat, akik valamilyen részterületet szeretnének kigyűjteni. De mondok néhány példát, hogy milyen emberek vesznek tőlem. Mondjuk van egy ember, aki 1967-ben született és kell neki egy ilyen évjáratú plakát. Vagy van tíz darab kedvenc filmje, és ideadja a listát, hogy szerezzem be neki. Vagy kifejezetten a tematika érdekli, például legyen kaja a plakáton. Egészen változatos. Tőlünk nyugatra a régi plakátok gyűjtése évtizedek óta nagyon népszerű, minden második amerikai filmben és sorozatban láthatsz plakátokat a lakások vagy irodák falain. Ha normálisan megnyit a galéria, akkor jellemzően néhány tízezer forintért már lehet ott nagyon jó plakátot kapni. Tudom, hogy sok esetben drágák és kevés ember engedheti meg magának, de sokszor inkább az igény hiányzik, hogy ne az üres falat bámulják. A tömeggyártott szart mégis megveszik tízezrekért. Nagyon jó dolognak tartom az IKEA-t, de a tömeggyártott dekorációkat egyszerűen utálom.

A reprók nem lennének olcsóbbak? Lehet, hogy akkor többen vennék.

Sokat beszéltem erről nyomdákkal, és nem is lenne nagyon drága az újranyomás, csak éppen kellene belőlük csinálni egy százas sorozatot, hogy rentábilis legyen. Vagyis nekem ennyit el kellene adnom belőlük két-háromezer forintért darabját. Annak én örülök, ha valakinek kell egy repro, de akkor én odaadom neki nagy felbontásban a képet, hogy nyomtassa ki maszekban. Jogdíjat kellene fizetnie, de ez az ő dolga. Én eredetikkel foglalkozom.

Azt el tudod képzelni, hogy a rendszerváltás után készült plakátok ugyanilyen értéket képviseljenek majd egyszer?

Nem, bár vannak kivételek. Ha látok valamilyen szép darabot, akkor levakarom a falról és odaadom a Magyar Nemzeti Galériának, mert ők maguk már nem igazán foglalkoznak ilyesmivel. Most már nem kötelező leadni kötelespéldányokat.