Az Index olvasóinak – akik pedig nem egészen azonosak a bulvárlapok és sztármagazinok közönségével – egyik kedvenc műfaja az, amit jobb híján, az egyszerűség kedvéért médiakritikának nevezünk, noha pontosabb lenne médiapublicisztikának hívni, mint az hamarosan kiderül. Nem mindig – csak általában – értenek ugyan egyet a brutális véleményekkel, de nekünk elég, ha elolvassák.

Annál kevésbé szeretik ezeket a cikkeket a média szereplői – kivéve, ha éppen a konkurencián vagy valamelyik esküdt ellenségükön csattan az ostor. A legfőbb érvük pedig általában az, hogy a kritika szerzője soha életében nem készített még tévéműsort. Sőt azt sem tudja, melyik a kamera eleje. Milyen alapon szól tehát hozzá a témához egyáltalán? Mit okoskodik, ha ő még ilyet sem tud csinálni? És miért ilyen pofátlanul? Miért kell a műsorvezetőknek, a producereknek, vagy a reklám kiemelkedő művészeinek elviselniük, hogy olyanok gyalázzák őket nagy nyilvánosság előtt, akik a televíziózás vagy pláne a marketing alapjaival sincsenek tisztában? Miért lehet hiteles, ha a röpképtelen madár hangosan kárálva ócsárolja a repülni tudókat?

Valóban, ezeket a kritikákat általában laikusok írják. Olyan laikusok, akiknek azért valamiben van tapasztalatuk: az újságírásban, az olvasó szórakoztatásában. Tévéműsort viszont csak akkor látnak belülről, ha meghívják őket valamelyik késő esti okoskodótársaságba zabot hegyezni. Csakhogy ezeknek az írásoknak éppen az olvasó szórakoztatása a feladatuk. Ebben a helyzetben a kritikus nem más, mint egy a civil nézők közül. Ül a tévéje előtt, ahogy másik egy-kétmillió magyar, csak éppen közben feljegyzi a morgolódását, feljegyzi, hogy a bemondó dadog, hogy a bemondó valószínűleg ittas, hogy a spontán események gyanúsak, hogy tt a nézőt nézik, mégpedig hülyének. Aztán cikket ír belőle. A laikus kritikus a szintén laikus nézők és olvasók képviselője. Sőt választott képviselő, amennyiben az olvasói visszatérnek hozzá. Azt fogalmazza meg, amit az egyszerű tévénéző gondol vagy dörmög magában. Legalábbis a nézők egy része: az ő olvasói. Ezek a nézők egyáltalán nem érdeklődnek a tévé bevételei iránt, nem érdekli őket, hogy mennyiből kellett kihozni a műsort, sem hogy mi annak a célcsoportja eredetileg – semmi más nem érdekli őket, csak amit látnak. Ezek a nézők csak néznek, és saját józan eszükre hagyatkozva ítélkeznek, vagy el is kapcsolnak. Az a kérdés tehát, hogy hogyan mer véleményt alkotni a kritikus, ha nem ért hozzá, egyenértékű azzal, hogy hogy mer a néző nézni, horribile dictu elkapcsolni. Hiszen nem ért hozzá! Sose tudna tévéműsort csinálni! Akkor honnan veszi a bátorságot, hogy elkapcsoljon?

Az én tapasztalatom különben az, hogy a tévés kollégák idővel hozzáedződtek a műfajhoz, ma már csak az igazán mimózalelkűek kapják fel a vizet egy-egy karakánabb véleményre. A többiek belátták, hogy az ő dolguk, hogy a képernyőn szórakoztassanak, a kritikusé pedig, hogy írásban tegye. Sokkal sértődékenyebb – tisztelet a kivételnek - a reklámszakma, ami az ARC kiállítás idei szlogenjéből is kiderül: “fikázni könnyű, alkotni nehéz”. Kiváló illusztráció, remekül érzékelteti azt az alapállást, miszerint a kreatív tulajdonképpen nem iparos, de még csak nem is egy alkalmazott művészet munkása, hanem lánglelkű, fennkölt Alkotó, Művész, akit kritizálni káromlás. Csak hódolat illeti meg, nem bírálat. Sőt aki őt, a reklámművészt kritizálja, az valószínűleg szerelmes a kutyájába. A sértődékenység persze könnyen hülyét csinál a gazdaszervezetből: volt már olyan filmrendező, aki nyílt levélben vádolta szexuális defektussal, identitás-problémákkal az esztétákat, akik rossz véleménnyel voltak a filmjéről, aztán végül mégsem a kritikusokon röhögött, aki olvasta a levelét. Anettka médiafigyelő-műsorát csak megemlítem, aki látta, tudja, miért.

A laikus kritikus tehát nem elemző, nem szakértő, nem statisztikus, hanem publicista, és ahogy a politikai jegyzetek szerzőitől sem követeli senki, hogy próbáljon ügyesebben politizálni, lépjen be valamelyik pártba, vagy alapítson sajátot, úgy a médiával foglalkozó publicistán is botorság számonkérni a műsorkészítői tapasztalatot. Az ő dolga az, hogy írjon, hogy írjon a médiáról, hogy szórakoztatóan megfogalmazza, amit a nézők egy része érez.

Ja és hogy el ne felejtsük: az sem dolga, hogy segíteni próbáljon a tévének; ugyanis ideális esetben nem a tévé fizeti. Ennyit az építő kritika igényéről.

Miért fontos téma egyáltalán a média? Miért kell vele egyáltalán foglalkozni? A fellengzős, de csak félig komolytalan válasz az, hogy amit a tévében látni, az a jelen kultúrája. A szappanopera, amit kétmillió magyar néz naponta, az a legjelentősebb, legnagyobb hatású kortárs dráma, és néhány sértett művészke nem söpörheti le az asztalról. Ha pedig ez a jelen kultúrája, akkor indokolt arra reagálni; akár kritizálni, akár dicsérni, de mindenképpen érvényes és fontos téma. A kevésbé fellengzős válasz pedig – amely összefügg az előzővel - az, hogy ez érdekli az olvasókat. Szívesen olvas bármit a saját kultúrájáról, és szívesen röhög rajta. A médiakritika parazita műfaj, farvízi hajózás: a milliós költséggel bevezetett műsorok ismertségét lovagolja meg.

A szakmai, alapos, hozzáértő kritikákat pedig majd elkészítik a tévék kutatási osztályai. Azok minden bizonnyal objektív, tényekre alapozott, fölösleges sértéseket mellőző, építő elemzések lesznek. Ezért azokat a tévé kifizeti.

Ez tehát a hosszú válasz arra a kérdésre, hogy miért beszél bele egy laikus a televíziózásba, ha nem ért hozzá. A rövid válasz rövidebb. Miért beszél bele az újságírásba, aki nem csinálja?

(Elhangzott a Média Hungary 2004 konferencián, 2004. Május26-án, Tihanyban.)